550 éve halt meg az első, még latinul író magyar költő, Janus Pannonius

Az 550 éve elhunyt első magyar  humanista kötő, püspök és politikus, Csezmizei János végakarata századok során teljesült, hisz

Mikor a táborban megbetegedett

című versében így végrendelkezett:

Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol

Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű,

Dús lombú erdők, s a kies rónák közepette,

Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,

Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat,

És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.

S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban,

Akkor még nem érte el a végzet, bár mindennel leszámolva vétkei bűntetéseként jajong a bajain:

Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,

Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!

Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz

Arcú Vérontás táborozik ma velem.

És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek

Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.

De mikor politikusként nagybátyjával, Vitéz Jánossal ellenefordult Mátyás király akaratának, Itália felé menekültében beteg tüdeje lobot vetett, s a Zágráb melletti Medveváron meghalt. 

A királyi harag enyhültével mégis - annak püspökeként - a pécsi székesegyházban temették el. Hányatott sorsa tovább folytatódott, csak a bazilika 1991-beli fölújításakor fedezték föl koporsóját és a legmodernebb antropológiai vizsgálatokkal azonosították a csontjait. 2008-ban temették újra a bazilika altemplomában, és síremlékén a fejszobor alá akkor vésték kőbe az előre megírt sírvers sorait:

Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először

Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.

,Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység,

Rosszakarat, kíméld hült porait legalább!

A székesegyház csodálatos kincsestár: 

                  

A Janus Pannonius Díj Alapítvány Szent Mihály napján koszorúzta meg a síremléket.

Fejes Sándor agyagiparos műhelyének makettje a Néprajzi Múzeumban

Igyekeztem utánanézni ennek a múzeumi tárgynak Budapesten. Sajnos a leltárkönyv nem árul el sokat. Pedig a kiállításba helyezés előtt próbáltak utána kutatni, de sajnos nem találtak többet a tárgyról és ezen keresztül a készítőről, készítési körülményekről. Mindenesetre Vásárhelyen az agyagiparos nevet az Agyagipari tanműhely 1907-ben történt felállításakor vették fel, és utána használják, tehát a makett ezután készülhetett.

A leltári száma 135697, leltárkönyv szerint 1937-ben került be a múzeumba, a fazekasmester ajándékaként. Nem tudjuk, mi célból készült eredetileg. A szerkezet, az üveg előlap talán arra utal, hogy kiállításra készíthették.

Leltárkönyvi leírás: Fejes Sándor hódmezővásárhelyi műhelyének, vegyes anyagok felhasználásával készült makettje. Fa léckeretbe szerkesztve három oldalról és alján kis deszkákból készített fal, elülső oldalán üveg határolja. A műhely berendezése az edénykészítés minden munkafolyamatához szükséges eszközt bemutat. A bal oldalon fa asztalon nagyobb, szeletelésre váró agyagtömb, előtte a kis agyagszelő fa nyéllel, fém késsel és a már előkészített agyag. A műhely hátsó részén fából készült hosszú korongozópad, két forgatható gyorskoronggal. A korongok mellett három formázókés, csípőbőr. A műhely jobb oldalán a forgatható, kőből faragott mázőrlőkő, előtte tálak. Jobb és bal oldalon is lecekből összeállított fali polc a száradó edényeknek. A mázőrlő előtt agyagból formált, terrakotta kerek boglyakemence makettja. Az előtérben kis székeken mázazott írókák, kék, piros, sárga, fehér, barna (6 db). Mázatlan, miniatűr edények: tál 6db, persely 2 db, szűrőtál 1 db, bili 2 db, fedő 3 db, köcsög 2 db, fazék 2 db. Az egyes tárgyakat és munkafolyamatokat írógéppel írt kicsi szövegek magyarázzák, rajzszöggel rögzítve a fa berendezési tárgyakhoz. Hátoldalán papíron kézzel írt felirat: 'Fejes Sándor agyagiparos Hódmezővásárhely / Alapítva: 1896-ban'

2020-ban a Tornyai János Múzeum A hódmezővásárhelyi népi szecessziós kerámia című kiállításán, amely öt vásárhelyi fazekas alkotásait mutatta be, láthatók voltak a pályáját kályhásként kezdő Fejes Sándor alkotásai is, akinek sajátos, rajzos díszítéssel készült munkái fővárosi és külföldi kiállításokon is szerepeltek. Nagy Vera néprajzkutató, a közgyűjtemény egykori igazgatója, a kiállítás kurátora a tárlat nagyobbik részét saját gyűjteményéből, kisebbik hányadát a múzeum anyagából állította össze.

Kiss Lajos A hódmezővásárhelyi tálasság története c. munkája szerint (1926) Hódmezővásárhelyen az 1904. évi Ipari és Mezőgazdasági Kiállításon ötven kiállító közt ezüst oklevelet kapott: Patócs József, Rácz Ferenc, Fejes Sándor, Jász Mihály, és pénzbeli jutalomban is részesült 30 korona fejében.

Először az új Néprajzi Múzeumban

A mai Néprajzi Múzeum-beli látogatással lezajlott az önkéntes gyűjtők évadzáró szakmai sorozata. A délelőtti és délutáni tárlatvezetésen a Tradíció mozgalom tagjain kívül számos néprajzos muzeológus is végigjárta a frissen összeállított kiállításokat. A lenyűgöző épületben rengeteg újszerű benyomás ért bennünket - a modern kiállítóterek olykor meghökkentően tálalt tárgyai az új ismereteken túl sokféle asszociációra késztettek bennünket. A két tárlatlátogatást Granasztói Péter előadása és a sok hasznos beszélgetéssel fűszerezett közös büféebéd hidalta át a Méta-térben, ami a múzeumpedagógiai foglalkozások terepe. Mindenki azzal a meggyőződéssel ment haza, hogy ide még többször vissza kell térni!

Jómagam itt is némileg személyes dologra bukkantam. Az egyébként bárki által ingyenesen látogatható, szinte végeláthatatlan kerámia látványtár elején rögtön fölfedeztem a vásárhelyi Fejes Sándor fazekasmester műhelyének a makettjét. Az édesapám nevét viselő mester 1940-ből való, talán nászajándékként kapott, nem túl eredeti mázas vázáját még őrizi otthon a család. Úgy tudom, nem voltunk rokonok, de mégis fölfigyeltem az egybeesésre, és igyekszem utánanézni, hogyan és mikor készült, majd került ez a makett a Néprajzi Múzeumba.

Az eperjesi mézeskalácsos ős, Fuhrmann Ferenc

A győri Rómer Flóris Múzeum díszterme, ami a bencés rendfőnök rezidenciája volt és ma is Apátúr-házként ismert, adott pazar otthont a Magyar Néprajzi Társaság 2. Néprajzi Gyűjtés Módszertani Szakmai Napjának. A múzeum etnológus munkatársa, Tanainé Városi Ágnes mutatta be a győrszentmártoni mézesbábos 1848-as céhbe állásától harminc éven át vezetett gazdasági naplóját. Komondi József mester hagyatékában a följegyzések mellett fönnmaradt a vásározó ládája is.

Különös véletlen, hogy férjem családjában is volt Eperjesen hetedíziglen egy mézeskalácsos, Fuhrmann Ferenc, akinek a ládája szakasztott olyan forma volt, mint a múzeumi darab, csak már a vaspántok lekerültek róla. Még mi is abban tartottuk Rakéta típusú orosz porszívónkat a 27 évvel ezelőtti födémcserével járó lakásfölújításig. Akkor egy nedves pincébe került és ott elenyészett... Azóta is bánjuk - persze kép se készült róla... De most szinte viszontláttam! http://romer.hu/vasalt-kocsilada/

Komondi József mézesbábos ládája

A barokk díszterem, aminak falai oly vastagok, hogy meghiúsították a konferencia online közvetítését...

Tanainé Városi Ágnes bemutatja a mézesbábos ládát.

A Fuhrmannok régi telepesek voltak, 1400 körül érkeztek Magyarországra. A nagymama gyakran idézte: „Wir stammen aus Saxen, wo die schöne Mädchen waxen”[1]  Hamarosan a „váraljai” Fuhrmann előnevet kapták. Az első számontartott Fuhrmann 1750 táján született. Gőgös ember volt, és mikor Ferenc fia nem tanult és mesterségre kellett adni, megtiltotta neki, hogy a „váraljai” előnevet használja. Fuhrmann Ferenc (1780-?) szépapám mézeskalácsos lett, ami remekül jövedelmezett, úgyhogy szívesen adták hozzá feleségül az előkelő családból származó Szikszay Annát (1790-?). Házasságukból ugyan 16 gyermek született, de  mézesbábos elsőrangú nevelést adott gyermekeinek. A leányokat szépen kiházasította, 10 ezer forint hozományt kaptak. A fiúkat mind taníttatta. Sokan közülük ismét használták a váraljai előnevet, de ő soha: „ha apámnak jó volt úgy, nekem is jó lesz. Legidősebb fiuk, 2. Fuhrmann Ferenc (1810–1873) így lett hites ügyvéd és szolgabíró. Húga Fuhrmann Jozefa (Pepi néni) 1813–1897). Egy öccsének a leánya váraljai Fuhrmann Irén, férjezett Pecz Vilmosné, aki 1916-os végrendeletében szép ékszereket hagyott a nagymamára.

[1] Mai helyesírás szerint „Wir stammen aus Sachsen, wo die schönen Mädchen wachsen” [Szászországból jövünk, ahonnan a szép lányok származnak] 

Jön...

 Kár, hogy márciusban találtam...

SZABÓ T. ANNA: FEBRUÁR Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél! Zsendül a földben a nedv, fut a vér, bizsereg a magban a lomb meg a fény – túlvagyunk lassan a tél nehezén. Olvad a hó, fenn fordul a nap, kiböködi a hideg csillagokat, döccen a vén föld rossz kerekén – túlvagyunk mégis a tél nehezén. Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét. Óvtuk az otthon csöpp melegét. Biccen az új ág, zsenge remény: túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén? Jön, jön a szél, friss föld szaga száll, létre gyötörte magát a halál, nincs lehetetlen, van te meg én – túlvagyunk, látod, a tél nehezén.

Fölnézünk néha a fejünk fölé?

Budapesten a Nagykörút és a Dob utca sarkán áll a tábla. A Jókai udvar Dob utca felé eső második emeleti részén élt Jókai Mór élete utolsó szakaszában, 1899. november 1.-től – 1904. május 5.-ig, haláláig.

Rövidebben: https://budapest100.hu/house/erzsebet-korut-44-46/

Hosszabban: https://elismondom.wordpress.com/2016/05/06/budapest-100-jokai-udvar-egy-eletut-vege/
 

Hódmezővásárhely Signum Urbis Honorantis kitüntetését kapta Sándor Istvánné necckészítő Szent István napján.

2013-ban a Németh László Könyvtárban kezdődött el a tradicionális és Hódmezővásárhely városára jellemző necc kézimunkáknak és a készítésük segédeszközeinek a gyűjtése. Ez a tevékenység jelentős részben Sándor Istvánné nevéhez fűződik. Az ő erőfeszítéseinek is köszönhetően 2016-ban Hódmezővásárhely városa helyi, Mindszent városa pedig megyei kulturális értéknek nyilvánította a necckészítést.

• 

A Magyar Csipkekészítők Egyesületében is figyelem ébredt a technika iránt, amit igazol, hogy 2019-ben a necckészítés jegyében rendezte az egyesület az éves kiállítását Vásárhelyen. Sándor Istvánné önzetlen munkájával, a necckészítés hagyományának újratanításával pótolhatatlan szolgálatot tett a városnak. Több tanfolyamot vezetett a könyvtárban a neccelés elsajátítására, egyedülálló munkáival évek óta vendége a Halasi Nemzetközi Csipkefesztiválnak és a Magyar Kézműves Kamara kiállításainak. Nevét nemcsak Hódmezővásárhelyen, de az egész ország kézműves világában ismerik és tisztelik.

Athénban is járt a Vásárhelyen készült kapuvári necc jegykendő

Évekkel ezelőtt megkeresett egy Kapuvárról való doktornő azzal a kéréssel, hogy eljegyzett néptáncos párjának készíttetni szeretne esküvőjükre egy hagyományos, necc szegélyű kapuvári jegykendőt. A mintadarabot látva Fábiánné Nagy Ágotát ajánlottam neki. Hosszú egyeztetésük nyomán megszületett a páratlan kézimunka. Most a Délmagyar című lap számol be a mintadarab sorsáról:   https://www.delmagyar.hu/kozelet/helyi-kozelet/athenban-is-jart-a-vasarhelyi-jegykendo-8083046/ 

Hajdani hagyományokat őrző, csipke díszítésű jegykendőt készített megrendelésre a vásárhelyi Fábiánné Nagy Ágota. A hófehér, különleges darab másolatát már Athénban is bemutatták.

A négyzet alakú jegykendőt a legény egykor a gatyája korcában, ne­­tán mellénye zsebében viselte  egészen az esküvőig. A közepén hímzett, szélén csipkés szövetdarabbal jelezte, hogy már elkötelezte magát menyasszonyának. Családi hagyományt felelevenítve készítette el egy kapuvári pár megrendelésére Fábiánné Nagy Ágota azt a hófehér, különleges darabot, amelynek „másolatát” Athénban, majd Nicosiában ál­­lították ki a közelmúltban. 

A kendőt szegélyező széles rececsipke háló csomózása két hónapig tartott. Ahogy készítője mesélte: tizenhat évvel ezelőtt 95 évesen elhunyt édesanyja hagyatékában bukkant rá néhány régi, gyűrött necc mintára. Akkor döntött úgy, maga is megpróbálkozik a necckészítéssel, amely egykor édesanyja kenyérkereső foglalkozása volt. Mert bár kislányként szinte a neccráma alatt cseperedett fel, és eltanult néhány fogást, igazán soha nem érezte magáénak.

– Pici koromtól azt láttam, ahogy anyukám főzés előtt és után, az éjszaka közepén is munkája mellett ült. Kitartóan, örök lelkesedéssel dolgozott egészen vállalkozása 1952-es államosításáig. Akkor mindent összepakoltak, amit csak értek, még a függönyt is leszedték az ablakról. Ugyan 1956 után ismét dolgozhatott, de kedvetlenül folytatta, elvesztette korábbi igyekezetét – mondta Fábiánné Nagy Ágota, akinek a hagyatéki anyagtól ihletetten már az első próbálkozáskor szinte maguktól mozdultak kezei. Kötötten a hálót, és az az érzésem támadt, ott áll mögöttem édesanyám, és biztat, hogy úgy kell sorakoznia a csomóknak a távtartó felett, mint a gyöngysornak.

A bizonyítási vágy mellett édesanyjának állít emléket az azóta készített számos zsűrizett, többször díjazott alkotásával. Főként a necc-csipke sajátos, úgynevezett gipűr (guipure) technikájával készíti munkáit, amelyen hagyományos mo­­tívumok helyett az egymás melletti öltések összképén múlik a különleges hatás. A kapuváron szokásos jegykendők neccelt szegélye jól illik Ágota kedvenc technikájához.

A népdalok szelídsége

Nem mindegy, hogy mivel átkozódik, ha már arra vetemedik az ember. Dalban, nótában ritka az átok. Idén százéves (!) Édesanyám a minap az ismert vásárhelyi népdalt így énekelte, egy ismeretlen második versszakkal:

Zöld erdőben, zöld mezőben sétálgat egy páva.

Kék a lába, zöld a szárnya, aranyos a tolla.

Hívott engem útitársnak, el is megyek véle,

Vásárhelyen nincsen olyan legény, sej, aki nekem kéne.

Anyám, anyám, édesanyám, maradásom nincsen,

azt a legényt, kit szerettem verje meg az Isten.

Haloványan süssön reá a fényes holdvilág,

sírva járjon el a rácsos kapum előtt, sej az a lacibetyár.

 

Az ismert változat:       

Anyám, anyám, édesanyám, menjen az erdőbe,

Keresse meg azt a pávát, kérdezze meg tőle,

Nem látta-e a kedvesem abban az erdőben,

Kiért fáj a, fáj a gyönge szívem, sej meg is halok érte.  

A Magyar népdaltípusok példatárában a 8. sz. Újszerű kis ambitusú dallamként határozzák meg, és az Alföldön találták legelterjedtebbnek: Dunántúl (17), Felföld (34), Alföld (47), Erdély (1)
Moldva és Bukovina (1)

Meghökkentő a verses-dalos megátkozás, de milyen szelíd ez az átok! Édesanyám még ezzel a szöveggel hallhatta hajdan a dalt. Úgy alakult a szöveg, ahogy az évszázados vallásos hiten alapuló paraszti kultúra, a visszafogott és tiszta népi erkölcsiség sugallta. A halvány holdvilággal való fenyegetődzés is kíméletesebb, mit a sápadt napvilág...Még a legény se elvetemült szívtipró, hanem csak huncut lacibetyár!  Átok, ami halovány holdvilágban merül ki. Milyen enyhe fogadkozás ez, mennyire ártó is a szándék? Annyira szép ez a letisztult, szolid érzésvilág, ami egy régi népdalban tükröződik... Én ezt a szelíd lelkületet láttam paraszti környezetemben.

Sose hallottam a szüleimtől szaftos káromkodást vagy átkozódást - még állattra se  De a akkori polgári szemlélet se tűrte a szidalmat, sértő szavakat. Emlékszem arra a mély fölháborodásra, amivel a gimiben, Hódmezővásárhelyen Szappanosné Anna néni, a biológia tanárunk fogadta, ha valamelyikünk lehülyézte a másikat...

Más, újmódi variánsok hangvétele, úgy érzem, kiérleletlen, suta, gyakran nem csak pikáns, inkább durva.  Meghökkenteni akarnak, öncélúak és nem (jó) szívből jönnek. 

Észrevettem Édesanyám más népdalszövegében is a föntihez hasonló enyhítő változtatást:

Túl a Tiszán faragnak az ácsok, 

idehallik a kopácsolások,

eredj lányom kérdezd meg az ácsot,

ád-e csókért egy kötény forgácsot?

Édesanyám huncutok az ácsok,

méregdrágán mérik a forgácsot,

kilenc csókot ígértem már érte,

a tizediket ráadásul kérte.

A közszájon forgó változatban nagyobb kedvvel szórja a lány a csókot: kilenc csókot adtam neki érte...

Egy újabb keletűnek gondolt harmadik versszak már teljesen tréfába fordul:

Kék a kökény, zöld a petrezselyem,

tótágast áll bennem a szerelem,

jaj, Istenem, most már mit csináljak,

szeressek-e, vagy tótágast álljak?

Az ismertebb változat, talán régebbi népdalt szerintem felénk nem énekelték:

Zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár.

Kék a lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyen jár.

Várj, madár, várj, te csak mindig várj,

míg az Isten megengedi, tied leszek már

Aktuális százéves nóta

99 éves édesanyám olykor ismeretlen nótákat énekel, amit nem hallottam tőle korábban, de nem szerepel a neten sem. Arra gondoltam, a legutóbbi talán Murgács Kálmán nótája lehet, aki Székkutason élt "száműzetésben" a háború után bő tíz évig. (Róla nevezték el ott nemrég a művelődési házat.) A két háború közt népszerű nótaszerzőként színpadon is énekelt, és Kutason is komponált vagy harminc dalt.

Ennek a százéves nótának a címe véletlenül szerepel a szerző szócikkében. Arra gondoltam, talán az ismeretlen nóták is tőle származnak, mert csak itt a környéken terjedtek el.

Szőke Tisza haragjában megáradt.

Szilaj habja átszakítja a gátat.

Haragszik, mert azt végezték felőle,

Hogy a magyar az oláhnak,

csehnek, rácnak adjon jussot belőle.

Tisza vizét magyar könnycsepp táplálja,

nem is lehet, nem is lesz más gazdája.

Beszélhetnek Párizsban mit akarnak,

de a Tisza minden csöppje

mindörökre csak megmarad magyarnak.

Természetesen cselák nép nincsen... Édesanyám még jól énekli - nekik még friss volt az élmény.