Izzik a nyár - Tanya

Por-ördög jár bolond szél-táncot,
Forróság ráz gémeskút láncot
Kis hangyák gurulnak szerteszét,
Szöcske méri széles terpeszét,

Fecskék festenek villanydrótot,

Felhő törölget napfény-foltot

Remegve dúdol messzi határ,

Sárga ruhában izzik a nyár.

                                                                                                     Kolomp, amatormuveszek.hu

 Kurucz D. István: Bús magyar sors

piroschka.blog.hu_tags_kutasipuszta

Tanya

A Dél-Alföldön Vásárhely határa, ahol én is születtem, az ország egyik legkiterjedtebb és legnépesebb tanyás települési területe volt még a Rákosi rendszerben. A szocializmus azonban fő célkitűzésévé tette tömegbázisa kiépítése érdekében a magántulajdonához, földjéhez ősi módon ragaszkodó parasztság kiirtását. Mindennemű sanyargatással sikerült bekényszeríteni a gazdálkodók zömét a termelőszövetkezeti csoportokba, állami gazdaságokba, és lassan önként föladták tanyáikat a hamis és rövidtávú előnyökkel kecsegtető városi élet reményében.

A táj kivételes látója és látnoka,  Tornyai János a múlt század első harmadában így írt és festett róla:

"A puszta meg én

Belébámulok a nagy pusztába,

A nagy puszta meg bámul belém…

Lélek se lebben, madár se retten,

Ketten vagyunk: a puszta meg én.

Álmos csöndesség – végignyújtózik,

Bágyadt homályba fény beleful –

A véghetetlen teregetőzik

S szent nyugalomban itt ellapul…

Elhagyott tanya, – mállott falú,

Távoli ködben, vak szik felett…

Hova lett haj, a régi lakó?

A nagy sömmibe beléveszett.

A nagy sömmiben mélységes csöndben

Ketten vagyunk: a puszta meg én;

Én bámulok a nagy pusztába,

A nagy puszta meg bámul belém…

1915. jan. 13.

"Micsoda érzékeny megérzés, előrelátás ez a vers! Mintha csak a pusztai tanyavilág elpusztításának, a parasztok végvonaglásának látomása és megjövendölése lenne, amit... az 1960–1980-as évek közepéig lehetett megfigyelni. 

Tornyai sohasem vált hűtlenné a Pusztához. Amikor a halála előtti években ismét hazajött és a Kakasszéki Szanatóriumban kezeltette magát, járt a Gregus tanyán és a Pusztán."   (Szenti Tibor)

Nem tudhatom... Tanya 1

Radnóti Miklós

NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent.
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Jegenye – fényben

Százezer külön mozdulású vágy van
benne - de minden ággal egy irányba,
csak fel! - a fény egébe tör zokogva,
hogy lángra gyújtsa, hívja, felemelje
azt, ki fáradtan hullna a homokra.

Vad, tragikus fohászú lélek: - éber
ezüst tükröket a Mindenségbe tart,
és felelősen minden levelével
figyel, jelez hajnalt, távol vihart.

Csak vándormadár száll rá néha: éjjel
hulló csillag reszket meg levelén:
hozzá a por szürke leple nem ér fel,
sem a csalán s a gazok tövise. 
csak vihar töri s villámmal a fény.             

                               Váci Mihály                                                                 Varga Béla: Jegenyék