2013. november 9., szombat

Olajfa 2 - mire tanít?


Az olajfa (Olea europaea) lassan növekszik, ám nagyon hosszú életű, egyes példányai az ezer­éves kort is meghaladják. Igaz, hogy – bizonyos újabban nemesített fajtáit leszámítva – viszonylag későn, tizenöt éves kora körül fordul termőre, ám ha egyszer felnőtt, akkor évszázadokig hasznot hoz: egy olajfás kert igazi többgenerációs befektetés.
Teszi mindezt úgy, hogy alig kíván gondozást, és a körülményekre sem kényes: egy kevés víz, sok napfény és friss szellő, laza, meszes talaj, forró nyár és kellemesen hűvös tél minden igénye. A szakértő gondozást és a megfelelő öntözést még több és jobb minőségű terméssel hálálja meg, de az ókorban, amikor a mezőgazdaság élőmunka-igénye a mainál jóval nagyobb volt, a földművesek különösen nagyra értékelték, hogy az olajfával nem sokat kell foglalkozni.
Amire igazán szüksége van, az a kellő tér. Az olajfa gyökere hat méter mélyre is lenyúlik, de még fontosabb, hogy szélesen elterül, a köves domboldalak sovány talajában is szilárdan megkapaszkodik. Sokkal nagyobb a fa lombjánál, és el kell férnie, hogy a fa jól fejlődhessen, ezért az olajfaültetvények kimondottan ritkásnak tűnnek más gyümölcsösökhöz képest. Igaz, az utóbbi évtizedekben kialakult az úgynevezett extra-intenzív művelési mód is, melynél a fákat szorosan, sövényszerűen ültetik egymás mellé, hogy minél nagyobb termésmennyiséget takaríthassanak be ugyanakkora területről. Az ilyen ültetvény gyorsan termőre fordul, azonban hamar el is öregszik: 15-20 év múlva újra kell telepíteni.
Tehát hely kell a fejlődéséhez, mert ha az olajfa nem fejlődik, teremni sem tud, hiszen a bogyók mindig az előző évi hajtásokon jelennek meg, a termésnek a korábbi növekedés a feltétele. Ebből, no meg az időjárás változékonyságából adódóan az olajfa – például a sárgabarackhoz hasonlóan – igencsak hullámzóan terem, az egyik évben szinte roskadoznak az ágai, máskor viszont alig van rajtuk bogyó. Az ókori Róma földművesei igen szellemes megoldást találtak arra, hogy az egymást követő évek terméshozamát valamelyest kiszámíthatóbbá tegyék. Megfigyelték, hogy ha a sorok között gabonát termelnek, akkor a fák is több termést hoznak, tehát ha az egyik évben az olajfaültetvény egyik felét vetik be gabonával, míg a másik felében csak legeltetnek, a rá következő évben pedig fordítva, akkor az olajbogyó-termés mennyisége összességében sokkal egyenletesebb lesz. Manapság a termelők öntözéssel és különböző nemesített fajták együtt ültetésével igyekeznek kiküszöbölni a termésmennyiség hullámzását.
Az olajfa igazi túlélő. Jól tűri a szárazságot, vígan megél olyan területeken is, ahol egész nyáron nem esik az eső, ahol júniustól októberig egy csepp vizet nem kap. Kibírja, ha letörnek az ágai, túléli, ha kivágják, sőt még azt is, ha kigyullad és tövig leég, mert a gyökere felső részéből új hajtások fakadnak. Például ha a turisták tömegében sikerül elég közel férkőznünk a jeruzsálemi Getsemáne-kert évezredes olajfáihoz, akkor láthatjuk, hogy törzsük már csak egy üres héj, lombjukat a gyökerükből felnövő ágak nyújtják az ég felé. Egyes szakértők szerint az öreg olajfák törzse „csak” nagyjából hétszáz évig él, utána mindenképpen ezekkel a sarjhajtásokkal újul meg a fa. Két dolgot nem visel el az olajfa, az egyik a hosszan tartó, kemény fagy, a másik a pangás: ha megáll a víz a gyökere körül, abba belepusztulhat.
Az olajfa életerejét mi sem mutatja jobban, mint hogy – ellentétben a közmondásos diófával – vén korában is átültethető. Cipruson egy civil szervezet szakosodott arra, hogy öreg, több száz éves olajfákat szállítson el építkezések, útépítések területéről, és biztonságos helyen parkot hozzon létre belőlük. Nem egyszerű a feladat: először is szinte teljesen le kell gallyazni a sokszor magában is többtonnás fatörzset, aztán körülásni, majd buldózerrel kifordítani a földből, végül daruval teherautóra rakni, elvinni, elültetni. Szinte hihetetlen, de az ilyen elbánásban részesített olajfák új otthonukban két hónap alatt megélednek és levelet hajtanak! Ebből érthetjük meg, hogy Noé történetében a bárkából kibocsátott galamb miért éppen olajfalevéllel a csőrében jött vissza: az olajfa tért először magához a csapás után, ez a fa hajtott először levelet, ezért jelezte olajfalevél a vízözön végét, a világ lakhatóvá válását, Isten és ember megbékélését. Az olajág a béke jelképe maradt mind a mai napig.
Az olajfacsemeték különböznek a felnőtt olajfáktól. Sokkal nagyobb odafigyelést igényelnek, kimondottan fagyérzékenyek, és a körülöttük felnövő gyomok is ártanak nekik. Manapság cserépben nevelik őket a faiskolák üvegházaiban, és fokozatosan szoktatják a szabadföldi körülményekhez. Azonban a csemetét – gondos talaj-előkészítés után – addig kell kiültetni, amíg a gyökere aktívan növekszik. Ha megvárjuk, amíg a gyökér teljesen kitölti a cserepet, akkor a fácska a kiültetés után is azt fogja hinni, hogy még mindig cserépben van, és hónapok is eltelhetnek, mire végre növekedni kezd. A csemetét karóval kell támogatni, de nem kemény szőlőkaróval, hanem rugalmas – gyakran bambuszból készült – karóval, hogy szabadon hajladozhasson a szélben, mert akkor erősödik meg a gyökere.
A nemesített olajfa bogyójából sok türelemmel nevelhetünk ugyan olajfát, ám termése mégis vad lesz, nem az az ízes, lédús gyümölcs, amit elültettünk. Ahogy Vergilius mondja: „Hullt magról eredő fának lomhább a növése, / hűssel ilyen késő unokák számára kecsegtet, / hajdani ízét elfajuló termése felejti…” Így járunk a gyökérből kihajtó sarjakkal is... Ahhoz, hogy ültetvényünk fái olajat adjanak, a csemetéket oltani kell. Az oltás általánosan elterjedt kertészeti eljárás, amely két, genetikailag nagyon hasonló, de tulajdonságaiban mégis eléggé különböző növényből egyet hoz létre. Az egyik növény (alany) életerős, könnyen gyökeresedő, kártevőknek ellenálló, ám értékes gyümölcsöt nem adó, sokszor vad fa, míg a másik (a „nemes”) jó gyümölcsű, gyakran kényes, nemesített fajta, mely gyakran nem is szaporítható önmagában, mert a földbe dugott vesszői nem képesek meggyökeresedni. Oltásnál a vad fajta adja a növény törzsét és gyökerét, a nemes fajta az ágait és a gyümölcsét. Az egyes részek alaptulajdonságai ettől nem változnak meg, kölcsönhatásuk egyszerre élet- és termőképes növényt eredményez...


A mitikus olajfa Olajfa a Bibliában
A bibliai időkben az olívaolaj egyáltalán nem luxuscikk volt, hanem a gabona és a bor mellett a harmadik legfontosabb élelmiszer. A legszegényebbek háztartásában is jelen volt, mondhatni a létminimumhoz tartozott.
Annak az özvegyasszonynak, aki az éhínség idején viselt gondot Illés prófétára, nem volt semmije egy kis liszten és olajon kívül, ez azonban csodálatos módon napról napra elegendőnek bizonyult kis háznépe ellátására.
Az ígéret földje nemcsak tejjel-mézzel folyó föld, hanem „Oly föld az, amelyre az Úr, a te Istened visel gondot… hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat.” (5 Mózes 11:12,14)
Nem csak élelmiszerként volt nélkülözhetetlen az olívaolaj ekkoriban: a testápolás legfontosabb eszköze volt, fűszerekkel keverve illatszerként használták, emellett alkalmazták sebek és bőrbetegségek kezelésére is, sőt a juhok egészségét is olajos fürdővel védték a kergeséget okozó legyektől. Az olívaolaj elmaradhatatlan része volt az istentiszteletnek is. A mózesi Törvényt követő izraeliták az áldozati állattal együtt mindig ételáldozatot is bemutattak, melynek sok esetben az olaj is előírt része volt; emellett az istentiszteletben használt eszközöket és magukat a papokat is egy különleges fűszerezésű olívaolajjal kenték meg. Világításra is az olívaolaj szolgált: a „gyertya” a Bibliában mindig olajmécsest, olajlámpát jelent, ilyen mécsesek világítottak a jeruzsálemi Templom gyönyörű, hétágú arany gyertyatartójába illesztve is.
Az olívaolaj mindig kéznél volt. Jákob gyalogosan, mindössze egy bottal és egy tarisznyával felszerelkezve indult messze földre feleséget keresni, így amikor egy éjszakai pihenője során látott álom arra indította, hogy reggel áldozatot mutasson be Istennek, akkor azt adta, amije volt: olajat öntött a kősziklára. Azonban míg a bor és a gabona felhalmozható és hosszú évekig eltartható, az olívaolaj nem: évről évre friss utánpótlásra volt belőle szükség.
A Szentírásban az olajfa az igaz, élő hitű, jó cselekedetekre kész embert jelképezi. „Én pedig, mint zöldellő olajfa Isten házában – énekli a zsoltáros – bízom Isten kegyelmében mind örökkön örökké.” (Zsoltárok 52:10) Később pedig azt is megígéri, hogy az ilyen hívők gyermekei is hasonlóképp igaz, életerős, áldott, környezetüknek egész hosszú életük során hasznára váló emberek lesznek, hiszen úgy nőnek fel, „mint olajfacsemeték asztalod körül.” (Zsoltárok 128:3)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...