Levél helyett

LEVÉL HELYETT                                            

forrás

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak.

És megtörténhetik, társra is találhatunk.

Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét.

Csak meg kell ismernünk.

A föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem.

És megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált.

Amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem.

Fölösleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük.

Hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj...

De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt.

És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol.

És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek.

Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé.

Vagy azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól.

Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul, és cigarettára gyújt.

Fájdalmaiddal soha el nem érheted.

Arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás.

El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött.

Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége.

Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.

De hiszen volt egy mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul.

Felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol.

Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.

Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.

Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Hervay Gizella

(1934, Makó - 1982, Budapest) költő, író, műfordító. Zilahon középiskolás, 1952-ben színművészeti főiskolára megy, de a Bolyai egyetem bölcsészetén folytatja tanulmányait. 1956-os diplomázás után a Napsugár c. gyermeklaphoz, majd a bukaresti Ifjúmunkáshoz kerül, később tanít is, kiadói alkalmazott, ismét újságíró. 1976-ban Magyarországra települt, a Móra Ferenc kiadónál is dolgozott. Igen jelentős költészete, amelynek eddigi legteljesebb hozzáférhető tára Az idő körei c. (1999) gyűjteményes kötet. Gyermekíróként kiemelkedő kisfiához, az 1977-es romániai földrengésben tragikusan elhunyt Attilához írt mesefűzére, a Kobak könyve, majd Kobak második könyve, amelyekkel sajátos mesetípust honosított meg a magyar gyermekirodalomban. Első férje a híres erdélyi lírikus, az ugyancsak tragikus utat bejárt Szilágyi Domokos, aki 1976-ban önkezével vetett véget életének. Az ő és fiuk elvesztése pótolhatatlan veszteségeket jelentettek ember és alkotó számára, néhány év múlva követi őket. Költészete a személyes kapcsolatok belső világának, erőterének titokzatos mozgásait, alakváltozásait kutatja és képezi le eredeti, az asszonylírán messze túlmutató módon. Sokat fordított a kortárs román költészetből is.