A székelykeresztúri szitások

A minap otthon valahogy följött a szó a szőrszitáról. Édesanyám hozta szóba, és rácsodálkoztunk, hogy tényleg hallottuk gyerekkorunkban így emlegetni ezt a régi konyhai eszközt. Mivel ő 98. évét tapossa, ugyan két combnyaktörés után járókerettel, így még a hetvenes évek elején is maga sütötte a kenyeret, hisz édesapám gazdálkodott, így a saját búzáját őrlette. Alig ismert, régen kihalt mesterség. De érdekelt, hát utánanéztem.
Hogyan is készült valaha a szőrszita? Mikor szorította ki a gyári alkalmatosság? A Néprajzi Lexikont idézem:

Szitakötés
kisipari ág, mely a háztartáshoz és a malomiparhoz szükséges szitákat készíti. Szitakötéssel városi kisiparosok foglalkoztak, akik nagy körzeteket bejárva többnyire vásárokon adták el árujukat. Szitakötő központ emlékét őrzi Székelykeresztúr régi neve: Szitáskeresztúr. – A szitakötés két alaptevékenységből áll: a szitavászon vagy szitafenék szövése és annak a szitakéregre való fölszerelése. A szitafeneket elsősorban lószőrből (általában magyarfajta ló farokszőréből) szőtték, aprólékos kézimunkával. A sűrű, a közepes és a ritka szita a különböző lisztminőségek, a selyemszita a kalácsnak való liszt szitálására szolgált. Módosabb helyeken a házigazda dohányszitában tartotta a pipába valót. Készítettek a szitakötőmesterek tejszűrő és levesszűrő szitát is. A malmok szitarendszerének megszövése szintén a szitások feladata volt. – A szitakötés korábban falusi háziiparként is virágzott. Családi munkamegosztásban az asszonyok szőtték a szitafeneket, a férfiak pedig fölfeszítették az általuk készített kéregre. A múlt század második felében a kenyérgabona termelésének megnövekedésével emelkedett a szitált lisztből sütött kenyér és a fehér lisztből készített sütemények fogyasztása, ami maga után vonta a szitás kisipar föllendülését. A falusi szitakötés háttérbe szorult, helyét a szitakéreg félkész-áru termelése foglalta el. A kéreglemez készítését kereskedelmi megrendelésre jövedelemkiegészítő foglalkozásként parasztemberek vállalták. A vörösfenyő (lat. Larix decidua) vagy nyárfafélék kérgét hántolták le, majd méretre vágva és szárítva szállításra alkalmas állapotba hozták. A szitakérget csomagolóanyagnak és dobozkészítéshez is fölhasználták. A múlt század végétől századunk első harmadáig nagyobb szitakéregtermelés folyt a Háromszéki-medence néhány községében (Csomakőrös, Papolc, Páké, Zalán, Zágon), ahonnan a századforduló tájékán Havasalföldre és Szerbiába is szállítottak szitakérget a kereskedők. A szitakötéssel gyakran párhuzamosan foglalkoztak a szitakötőmesterek a keretbe foglalt sűrű vagy ritkább dróthálóból font rosta készítésével. Legfontosabb termékük a gabonarosta volt, melyet kukorica pattogtatásra is használtak. A Tiszántúlon és Erdélyben a kecske-, juh- és gyenge borjúbőrből készült tarhonyarostákat a századfordulón vándor cigányiparosok készítették. – Irod. Juhász Antal: Kismesterségek (Orosháza néprajza. Orosháza, 1965); Molnár István: A szita- és rostakéreg készítése Kőrösön (Aluta, 1969); Bura László: Egy halódó szatmári kismesterség: a szitakötés (Népismereti dolgozatok, 1976. szerk. Kós Károly. Bukarest, 1976); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).
Ezt találtam róla a Tarsoly, az erdélyi hírnapló oldalán: Székelykeresztúrra annyira jellemző volt a szitaszövés, hogy régi neve Szitakeresztúr volt. Nálunk is volt ilyen színes kockás szövettel készült szita: az különboző színű lószőrből készült.