A Dél-Alföldön Vásárhely határa, ahol én is születtem, az ország egyik legkiterjedtebb és legnépesebb tanyás települési területe volt még a Rákosi rendszerben. A szocializmus azonban fő célkitűzésévé tette tömegbázisa kiépítése érdekében a magántulajdonához, földjéhez ősi módon ragaszkodó parasztság kiirtását. Mindennemű sanyargatással sikerült bekényszeríteni a gazdálkodók zömét a termelőszövetkezeti csoportokba, állami gazdaságokba, és lassan önként föladták tanyáikat a hamis és rövidtávú előnyökkel kecsegtető városi élet reményében.
A táj kivételes látója és látnoka, Tornyai János a múlt század első harmadában így írt és festett róla:
Belébámulok a nagy pusztába,
A nagy puszta meg bámul belém…
Lélek se lebben, madár se retten,
Ketten vagyunk: a puszta meg én.
Álmos csöndesség – végignyújtózik,
Bágyadt homályba fény beleful –
A véghetetlen teregetőzik
S szent nyugalomban itt ellapul…
Elhagyott tanya, – mállott falú,
Távoli ködben, vak szik felett…
Hova lett haj, a régi lakó?
A nagy sömmibe beléveszett.
A nagy sömmiben mélységes csöndben
Ketten vagyunk: a puszta meg én;
Én bámulok a nagy pusztába,
A nagy puszta meg bámul belém…
1915. jan. 13.
"Micsoda érzékeny megérzés, előrelátás ez a vers! Mintha csak a pusztai tanyavilág elpusztításának, a parasztok végvonaglásának látomása és megjövendölése lenne, amit... az 1960–1980-as évek közepéig lehetett megfigyelni.
Tornyai sohasem vált hűtlenné a Pusztához. Amikor a halála előtti években ismét hazajött és a Kakasszéki Szanatóriumban kezeltette magát, járt a Gregus tanyán és a Pusztán." (Szenti Tibor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése