A necc mint újdonsült régiség

Megjelent egy cikkem a Vásárhelyi Látóhatár októberi számában. Nemcsak a neccről szól, hanem a Néprajzi Társaság Tradíció pályázata is megismerhető belőle...De az adatközlőimnek is tartoztam annyival, hogy közzétegyem a történetüket. Ez a szöveg olvasható:

Újdonsült régiség

A cím ugyan önellentmondást rejt, de mit mondhatunk egy szinte már elfeledett dologról, amit sikerült újra fölfedezni és ráirányítani a közfigyelmet. A neccről van szó, aminek a megmentésében a Vásárhelyi Látóhatár derekas szerepet vállalt azzal, hogy 2013. évi őszi számának oldalain és bemutatóestjén helyet adott a kezdeményezésemnek, hogy mentsük meg egy városi gyűjtemény formájában a még Vásárhelyen föllelhető necc kézimunkákat.

Akkor már évek óta erősödött bennem a győződés, hogy különös jelentőséggel bírt városunk életében ez a régi kézművesség. 7-8 éve, mióta elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, egyre több utalást találtam Vásárhelyre. Valami megérzés azt súgta, hogy érdemes ennek a történetnek a nyomába eredni…

Akkoriban léptem be a Magyar Néprajzi Társaságba egy kézműves barátnőm nógatására. Ez a szervezet nemcsak tudós néprajzosokat gyűjt össze, hanem számít a helytörténet és honismeret iránt érdeklődő műkedvelő kutatókra is, és Önkéntes Gyűjtő Szakosztályában egybegyűjti őket és némi szakmai segítséget biztosít számukra. A leghatékonyabb eszközünk az évenkénti Tradíció Néprajzi Pályázat, ahová bárki jelentkezhet a lakóhelyén, a családjában vagy tágabb környezetében összegyűjtött kisebb-nagyobb írott, rögzített hang-, kép- vagy éppen tárgyi anyagával, mely múltbeli hagyományról, szokásról, jeles személyről vagy eseményről szól. Nem feltétlenül szükséges a kor- és társadalomrajz felvázolása, de természetesen növeli a munka értékét. Mindjárt bevezetőmben szeretném bátorítani a hon- és helyismeret szerelmeseit, hogy ha ismernek megörökítésre méltó, sőt megmentendő értéket, járják körül a témát, tudjanak meg róla minél többet, és örökítsék valamilyen alkalmas formában. Keressék a Tradíció Pályázat honlapján (http://tradicio.weebly.com) a készülő anyag benyújtási lehetőségét. Szerény anyagi elismeréssel kecsegtet ugyan az értékelés, de a legnívósabb szakemberek bírálják el a beadott dolgozatokat, javasolják a szerzőnek a továbblépés lehetőségeit – de a megmérettetés legbecsesebb hozadéka, hogy a legkisebb arra érdemes mű is örök időkre bekerül a Magyar Néprajzi Múzeum Adattárába! Onnan hivatkozható, idézhető és kutatható a továbbiakban.

Magam is erre a pályázatra készítettem egy dolgozatot a necckészítés hódmezővásárhelyi történetéről. Nem hiába dolgoztam rajta régóta: kiváló oklevelet kaptam és egy kis ismertetőt is tarthattam a pályázat díjkiosztóján, május 9-én.

A neccgyűjtemény alapítását egy vásárhelyi necckészítővel, Sándor Isvánné Marikával kezdeményeztük, és a Németh László Városi Könyvtár kezdettől fogva biztosítja a helyet és segít a kapcsolódó szervezésben. Ők találták a hírt egy 1929-es Vásárhelyi Ujság-ban, hogy tíz éve lendült föl a városban a neccmunkák háziipari rendszerben való készítése. Annyira elterjedt ez idő alatt a – hivatalosan egyébként rececsipkeként ismert – kézimunkafajta előállítása, hogy a korabeli hírlapíró szerint „a vásárhelyi nóta, vásárhelyi kerámia és vásárhelyi „receipar”: a legújabb hármas specialitásunk!”

Tovább böngészve a régi újságokat rájöttem, hogy a mostani „kisvállalkozás-ösztönző központi intézkedésekhez” hasonlóan az első világháború utáni években is így igyekeztek talpra állítani a vidék gazdaságát a képzetlen női munkaerő bekapcsolásával. Akkor még bátran építhettek a lányok és asszonyok kézimunkázási ismereteikre azok a fölvilágosult, módos és jótékony úriasszonyok, akik tanfolyamokon tanították a városba kerülő, a paraszti termelésből kiszoruló nőket, hogy „sokaknak nagyobb darab kenyeret” adjanak tiszta és nőies kézimunka készítése által. Három év alatt, 1922-re háromezer asszonyt és lányt foglalkoztatott a már-már európai hírű „receipar”, amit ugyan sakkban tartott magas áraival „a cseh cérnagyár, és az egzotikus, de nyavalyásan silány anyagú (klórozott) kínai gyártmányok”. Később a gazdasági válság törte le az árakat – és megcsappant a fizetőképes kereslet is… Nincs új a nap alatt…

A szociális érzékkel megáldott Kiss Lajos, Vásárhely nagy néprajzosa e folyamatokat nem említvén 1941-ben A szegény asszony élete című munkájában ugyan a „nehezen élők” közé sorolja a neccelőket, de a megnevezés inkább a tisztességes életre vonatkozó formula volt. Így kesereg: „Eleinte heti 3-5 pengőt kerestek vele, ha szorgalmasan dolgoztak; ma már felényit se lehet. Azé a haszon, aki csináltatja.”

Megpróbáltam ennek is utánajárni: kik és hogyan bonyolították ezt a laza bedolgozói hálózatot.  

Lengyel nővérek a Budapesti Árumintavásáron, 1920-as évek

A kertvárosi iskola nyugdíjas tanítónőjének, Virág Jánosné Lengyel Ilona nagynénjei, Lengyel Rózsi és Erzsi árván maradtak. A Zrínyi és a Szegvári (ma Madách) utca sarkán levő korábbi családi fűszerüzlet helyett Erzsi a mai franchise-rendszer mintájára Cadeau csokoládéboltot vezetett a Népbank épületében (Andrássy út 10), majd varrónő nagyanyjukkal necc-vállalkozást indított. A pesti beszerzések intézése során bonyolította a necc kereskedelmét, míg Rózsi otthon szervezte a bedolgozókat. Nem vethette föl őket a pénz, mert az édességboltot nem adták föl, önálló üzletet sem tudtak nyitni, de az újabb háborúig tisztességesen megéltek a kiegészítő tevékenységből. Sajnos közvetlen utód nélkül haltak meg – Ilonka néni őrzi néhány portékájukat.

A másik élettörténet már szívszorítóbb – és ebből sem a népnyúzó kereskedő képe rajzolódik ki… Eszlári Bözsike rátermett mezőtúri lánykaként a piacon találkozott a vásárhelyi neccel – és ideszegődött a vásározó házához, hogy megtanulja. Idővel már nemcsak a neccel, de egy vásárhelyi vállalkozó kedvű fiúval is jegyben járt, majd itt telepedtek le. Országszerte árulták a piacokon a necceket, fölvették a rendeléseket, majd egy következő havi vásáron hozták is a portékát. Bözsike tervezte az ágy- és asztalterítőket, függönyöket és szekrénycsíkokat. A monoton hálókötést és a „cakkozást” (a szélek körbehurkolását) a kezdőkre vagy nehezebb kezűekre bízta. A leszámolható minta beszövése vászon-, vagy pláne csipkeöltéssel - vásárhelyiesen a „tőtés” - már minőségi munka volt; ezt maga végezte, s ha kiadta a kezéből, nem kapta meg akárki…

Eszlári Bözsike családja és a bedolgozók

1952 őszén a kollektivizálás újabb hullámában Bözsikéék egész készletét államosították, kiskereskedői iparengedélyét bevonták – ezzel földönfutókká váltak, mint annyian mások akkoriban... Pedig hosszú évek munkájával tudták megszerezni kis házukat a Kállay (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca egyik közében… Hogy mi lett eszköz- és árukészletükkel? Ismert, hogy ugyanabban az évben létesültek országszerte a szocialista Népművészeti és Háziipari Szövetkezetek… Nyilván nem a semmiből, hanem a Bözsike-féle kiskereskedők anyagi alapjain! Kétségkívül tiszta munkajogi viszonyokat teremtett a szövetkezet, továbbvitte és népszerűsítette a szőrhímzések mintakincsét, de keletkezésének árnyoldaláról nemigen lehet olvasni…

Férjem Tarján-végi nagymamája is bedolgozó volt, és mint annyi más ’háztartásbeli’ asszony, ő is a Háziipari Szövetkezet által jutott önálló nyugdíjhoz, ami nagy szó volt, és szintén a szövetkezet érdeme. Mindig kész hálót kapott és azt hímezte, önálló ízléssel; a rámára feszítés, a keményítés és a cakkozás a nagyapára maradt.

A már a húszas-harmincas években fölfedezett és megmentett szőrhímzéssel ellentétben a neccel a szövetkezet sem tudott mit kezdeni– senki nem ismerte föl benne a középkori, sőt a Tótkomlós környékén mostanáig használt főkötőket, reneszánszkori táblásan, hímzéssel kombinált terítőket és a Felvidékről megmaradt csodás lepedőszéleket… Nem volt, aki visszanyúlt volna érte a régmúltba - csak a gyakori egyházi, és a 19-20. századi jellegét vesztett, polgári alkalmazásokat látták benne. Így, a tűrt és tiltott kulturális érték határán billegve, a necc a szó szoros és átvitt értelmében kikopott a használatból. A hatvanas években épülő bérházakba, az új bútorokhoz már senki nem keresett necc terítőt, és olcsóbb volt a modern nejlon-függöny is minden kézimunkánál!  Hiába volt a neccnek négy-öt évtizedes reneszánsza Vásárhelye, már senki nem szövi a hálót, és eltűntek a hímzőrámák…

Észrevettem, hogy ma a hagyományőrzés nemcsak a régmúlt népi hagyományainak megbecsülésére és rögzítésére törekszik, hiszen a még éppen belátható közelmúlt is rohamosan süllyed a felejtésbe. Ezért igyekszem évek óta visszaszerezni a necc hírnevét, ami annyi dolgos vásárhelyi asszonynak adott a múltban több-kevesebb megélhetést.  Eddigi munkám és dolgozatom a Néprajzi Társaság Tradíció Pályázatán emléket állít a ráma fölött görnyedő és a kereskedelmet szervező necckészítő elődeinknek. Úgy érzem, a régi kézimunkák és neccelő eszközök gyűjtésével és azzal a necckészítő tanfolyammal, amit Sándor Istvánné tartott a télen a Németh László Könyvtárban, sikerült újra ráirányítani a város közvéleményének figyelmét erre az eltűnőben levő kézműves foglalkozásra. Az, hogy az ősi eredetű technika megmentésén túl vizsgálódásaimmal föltárult a háziipari szövetkezeti mozgalom létesítésének árnyoldala, némi elégtételt is szolgáltattam hányatott életű és sokszor érdemtelenül elmarasztalt elődeinknek.

A szőrhímzés egyik megmentőjének,  a szavaival élve:  Erőfeszítéseim nem maradtak visszhang nélkül: év elején a Hódmezővásárhelyi Értéktár Bizottság sorban ötödikként, javaslatomra fölvette a necckészítést a város védendő kulturális értékei közé. Egy újonnan felismert, múltban elterjedt mesterséget olyan, csaknem százéves, elismert hagyománnyal bíró jellegzetességek mellé, mint az említett gyapjúhímzés, a helyi fazekasság és az olvasókörök…
37 éve Fejes Zsuzsiként jöttem el Vásárhelyról. és most örvendek, hogy visszaadhatok valamit a bőségesen kapott útravalóból azzal, hogy - a vásárhelyi hímzés megmentőjének, Dr. Wiener Tiborné Bakos Margitnak szavaival élve - „próbáltam életre kelteni… szóval és tettel, és írásban visszaadni az ősi örökséget az utódoknak.”