Nem mindegy, hogy mivel átkozódik, ha már arra vetemedik az ember. Dalban, nótában ritka az átok. Idén százéves (!) Édesanyám a minap az ismert vásárhelyi népdalt így énekelte, egy ismeretlen második versszakkal:
Zöld erdőben, zöld mezőben sétálgat egy páva.Kék a lába, zöld a szárnya, aranyos a tolla.Hívott engem útitársnak, el is megyek véle,Vásárhelyen nincsen olyan legény, sej, aki nekem kéne.Anyám, anyám, édesanyám, maradásom nincsen,azt a legényt, kit szerettem verje meg az Isten.Haloványan süssön reá a fényes holdvilág,sírva járjon el a rácsos kapum előtt, sej az a lacibetyár.
Anyám, anyám, édesanyám, menjen az erdőbe,Keresse meg azt a pávát, kérdezze meg tőle,Nem látta-e a kedvesem abban az erdőben,Kiért fáj a, fáj a gyönge szívem, sej meg is halok érte.
A Magyar népdaltípusok példatárában a 8. sz. Újszerű kis ambitusú dallamként határozzák meg, és az Alföldön találták legelterjedtebbnek: Dunántúl (17), Felföld (34), Alföld (47), Erdély (1)
Moldva és Bukovina (1)
Meghökkentő a verses-dalos megátkozás, de milyen szelíd ez az átok! Édesanyám még ezzel a szöveggel hallhatta hajdan a dalt. Úgy alakult a szöveg, ahogy az évszázados vallásos hiten alapuló paraszti kultúra, a visszafogott és tiszta népi erkölcsiség sugallta. A halvány holdvilággal való fenyegetődzés is kíméletesebb, mit a sápadt napvilág...Még a legény se elvetemült szívtipró, hanem csak huncut lacibetyár! Átok, ami halovány holdvilágban merül ki. Milyen enyhe fogadkozás ez, mennyire ártó is a szándék? Annyira szép ez a letisztult, szolid érzésvilág, ami egy régi népdalban tükröződik... Én ezt a szelíd lelkületet láttam paraszti környezetemben.
Sose hallottam a szüleimtől szaftos káromkodást vagy átkozódást - még állattra se De a akkori polgári szemlélet se tűrte a szidalmat, sértő szavakat. Emlékszem arra a mély fölháborodásra, amivel a gimiben, Hódmezővásárhelyen Szappanosné Anna néni, a biológia tanárunk fogadta, ha valamelyikünk lehülyézte a másikat...
Más, újmódi variánsok hangvétele, úgy érzem, kiérleletlen, suta, gyakran nem csak pikáns, inkább durva. Meghökkenteni akarnak, öncélúak és nem (jó) szívből jönnek.
Észrevettem Édesanyám más népdalszövegében is a föntihez hasonló enyhítő változtatást:
Túl a Tiszán faragnak az ácsok,idehallik a kopácsolások,eredj lányom kérdezd meg az ácsot,ád-e csókért egy kötény forgácsot?Édesanyám huncutok az ácsok,méregdrágán mérik a forgácsot,kilenc csókot ígértem már érte,a tizediket ráadásul kérte.
A közszájon forgó változatban nagyobb kedvvel szórja a lány a csókot: kilenc csókot adtam neki érte...
Kék a kökény, zöld a petrezselyem,tótágast áll bennem a szerelem,jaj, Istenem, most már mit csináljak,szeressek-e, vagy tótágast álljak?
Az ismertebb változat, talán régebbi népdalt szerintem felénk nem énekelték:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése