A spanyolhoni Kalocsán jártam

A dallamos nevű Lagartera legalább olyan híres a hímzéseiről Spanyolország-szerte, mint nálunk Kalocsa.  Ez is félreesik a közlekedési csomópontoktól. és nem egyszerű megközelíteni - de ettől kezdve az összes párhuzam sántít.. Aki nem autóval indul útra, annak meggyűlik a baja a közlekedéssel...és itt szinte mindenkinek van autója - igaz irdatlanok is a távolságok...A hímzés fővárosának sincs vasútállomása - pedig az Állomás utca neve azt sugallja, hogy vala lehetett...

A badajoz-i egyszerű expresszvonat 150 kilométerrel száguldott Extremadura tájain nyugatnak, a portugál határ felé mintegy 130 km-nyit - nyilván ekkora sebességhez ki kellett a sínpályát egyenesíteni. Ezt régen megoldhatták itt, és akkor szüntethették meg a lagarterai vasútállomás. Busz sem jár, és a szomszédos, komoly várral büszkélkedő Oropesa de Toledo városka parányi állomásán egy lánnyal kettesben szálltunk le a vonatról.A város és a vár fölöttünk tornyosult ilyenformán:

Érte jöttek autóval - és mivel tüstént megállapítottam, hogy a forgalmista már el is szelelt, igyekeztem kérni tőlük egy taxis telefonszámot. A lányt fogadó fiú készségesen keresett is egyet az okos telefonján, de aki fölvette, kézről kézre adott: végül a harmadik számról biztattak, hogy értem jönnek. Úrnapja volt ugyanis, csütörtök, ami itt nem áthelyezett egyházi ünnep, hanem híres körmenetek munkaszünetes ünnepe. Éppen erre a híres körmenetre indultam volna, de még a párocska lelombozotta hírrel, hogy Úrnapján Toledóban van hatalmas fölvonulás - Lagarterán majd vasárnap tartják - akárcsak itthon. A plakátra sajnos későn bukkantam rá...

A taxis lány szerencsére Lagartera-i volt, és éppen a családi oltár díszítését szakította meg a fuvarozásom végett. Az utcára nyíló garázsban már állt az oltár váza, és itt a következő csoda: éppen csomózott rececsipkékkel volt félig beborítva!

 

Készülő oltárfülkében a háziak - és a család apraja korábbi Úrnapi körmenetre földíszített oltárnál

A körmeneti képeken is úgy láttam, elsősorban varrott recével szokták az oltárokat földíszíteni - Lagarterában is nagyon ritka már a csomózott rececsipke. Mintegy 40 család őrzi az őseiktől örökölt, akár több száz éves drapériákat a kis Jézus szobrocskákkal együtt, és az ünnep előtti napokban öltöztetik föl az oltáraikat. A körmenet előtt aztán csak ki kell tolni fülkével együtt a garázsból az utcára... Hát ebbe a készülődésbe csöppentem bele! Nem is bántam, hogy lecsúsztam a vasárnapi körmenetről, hisz talán meg sem találtam volna a sok oltár között ezt a nekem valót! Mert a legtöbb mai oltár varrott rececsipkével vagy hímzéssel van bevonva...

Alakul a házi oltár

A fehér vásznakon a bibliai jelenetek hátterét a szálhúzást követően barnássárga fonallal berácsozzák az vagdalásos hímzés ismert módján, és így igen plasztikusan tűnnek elő a hófehér alakok.

Balra csomózott rece, jótevőim garázsából, jobbra varrott rece a helyi múzeumból.

Ezek a függönyök az ottani családok féltve őrzött kincsei - jelenleg is negyven família állít föl öntevékenyen ilyen sátrat. A terítőket csak ezen az ünnepen húzzák elő a láda fiából... Nem különösebben gazdag emberek, de ezekben a családokban emberöltők óta volt hely, alkalom és figyelem ahhoz, hogy megtartsák, olykor cseréljék-bővítsék a ghagyatékot... Nagyobb világégés, államosítás, kilakoltatás, államosítás, népességcsere sose volt - semmi nem fenyegette őket... Gondolom, a polgárháború alatt nemigen tartottak körmenetet - de a ruhás ládák azokat az éveket is átvészelték... És a házi oltárokat önállóan díszítik a családok, egyházi irányítás nélkül...

 

A bal oldali függöny - elsősorban olasz oldalakról - ismert mintával készült. A másik függöny sem lehet idősebb a múlt századnál - úgy értem a mintája sem

Museo Nacional de Artes Decorativas - centenáriumi tárlat

Madridban máshogy működnek a múzeumok. Egyrészt rengeteg a magángyűjtemény, alapítványi múzeum, másrészt a 'hivatalosak' is megoszlanak aszerint, hogy a királyi, állami vagy egyházi.
A triumvirátus: a Prado-Thyssen-Bornemissza-Reina Sófia a legdrágább, legkevésbé kedvezményosztó, de folyton nyitvatartó. A tradicionális Prado még a leginkább látogatóbarát a pénztárcát nézve - ott van két óra ingyenesség zárás előtt, külön sorban állással ugyan, mert  jegy oda is kell... A többi pedig általában a hét végén egyik nap félnapos, és akkor ingyenes.
Dicséretesen általános, hogy az EU-s állampolgárokkal azonos kedvezmény illeti meg a Dél-amerikai államok polgárait... Jó, ez képmutató törlesztés az indián lakosság kiirtásának fejében - de Nagy-Britannia és az USA milyen kedvezményben részesíti az észak-amerikai indiánokat? Vagy hogy olyanok nem is maradtak, ill. ha vannak is a rezervátumokban, azok nemigen turistáskodnak? Hát, ennyivel voltak hatékonyabbak a spanyoloknál az angolszászok...
A királyi kezelésű múzeumok azért itt-ott juttatnak kedvezményt, ennek fejében a korona-hű polgárok méregdrága cuccokat vásárolhatnak a múzeum butikjában. Az egyházi intézmények, gyűjtemények kicsit kiszámíthatatlanok, mert ott szinte mindenütt betartják a sziesztát, ezért eszement aktuális látogatási idők lehetnek - érdemes időben utánanézni...

De nem is a múzeumi rendszerről akarok írni, hanem arról, hogy visszatértem a Museo Nacional de Artes Decorativas-be, ami kb. a mi Iparművészeti Múzeumunknak felel meg. Kezdetben nem itt működött az intézmény, bár akkor még a miénkkel azonos névvel illették.
1872-ben Európában harmadikként hozták létre az Iparművészeti Múzeumot, és a millennium évében már fel is avatták az erre a célra emelt épületet.


Gyönyörű palota a madridi Díszítőművészeti Múzeum is egy elegáns, átmenőforgalomtól lezárt utcában, a Neptun és a Cibeles kút között, a Retiro felé kapaszkodva. Azért a mi Iparművészetinkhez nem fogható méreteiben és felépítésében... Hiába a pazar környék - egy mutatós palota a többi között egy menőnek számító utcasoron - és sokat jelent az az egységbe foglalt jellegzetesség, amivel az alapító szándék felruház egy új múzeumot. A gyűjteményről nem tudok nyilatkozni - annak mindig egy részét lehet egyszerre csak látni.  A bejárati előcsarnok ugyan impozáns, de a méretek visszafogottak... bár elvileg ötszintes a palota.

 

Például én azért voltam visszatérő vendég, mert nyaranta a fölső emeleteket nem tartják nyitva. Egész egyszerűen nincs még gépészetileg felújítva az épület, és a helyi kis légkondicionáló berendezések - gondolom méregdrágán is, de főleg kis hatékonysággal működnek.  Most azonban szerencsém volt, mert nemcsak nyitva találtam a felső szinteket, de sikerült elcsípnem a centenáriumi kiállítást is. És ott két recemunkát is találtam! Íme az egyik:

Frontalera - Malla bordada de sobrepuesto, Lagartera 

Oltárterítő - rececsipke rátét Lagartera-ból - XVI-XVII. sz. 

A fő motívumok ismerősek - recében nincs új a nap alatt - legalábbis Európában. Ugyanaz az egyszerű formavilág.

  

 Lagarteráról majd még írok - mert sokat olvastam róla... Még használják az ehhez hasonló - főleg egyházi - textíliákat, de nem találtam nyomát, hogy még valaki csomózná a ott a hálót. Pedig ma is híres a hímzéséről a városka... amolyan Kalocsa-féle spanyol viszonylatban.

És a másik rececsipkével folytatom majd a múzeumi beszámolót.