Hadi emlékezet - a nagy háború centenáriuma

Mielőtt idekerültem Madridba - talán védekezési reflexként - nemcsak elvégeztem a Hagyományok Háza "Népi játszóház vezető képzésének" kétéves tanfolyamát, hanem belesodródtam egy ottani társam buzdítására a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtő Szakosztályába is. Most innen Madridból végzem ennek a mozgalomnak a pályázati levelezését és  szerkesztem is honlapjának egyik menüpontját és FB-oldalait. Így nemcsak a kézműveskedéssel tudom hasznosítani nyugdíjas "külszolgálatomat"...
A szakosztály munkája nagyon lelkesítő számomra, mert a vérbeli néprajzosok saját, nem a munkájukhoz kapcsolódó kutatásai mellett a hasonszőrű "önjelölt " helyi történettel foglakozók találhatók itt egy szervezetben.
A szakosztály által kiírt idei Tradíció Néprajzi Gyűjtőpályázat kiemelt témája a centenárium kapcsán az első világháború tragikus emlékezete. Én is találtam néhány éve a nagyapámék hagyatékában egy elsárgult noteszt, amit az avtováci (Hercegovina) - valószínűleg tényleges katonai szolgálata alatt hézagosan vezetett. Katonai parancsok és szakmai leírások váltogatják egymást korabeli, aktuális tréfás versecskékkel - mint amiket gyerekkorunkban csasztuskáknak neveztünk... Amolyan tipikus katonai gúnyversikék, amik ma már kultúrtörténeti érdekességnek, sőt olykor kordokumentumnak számítanak. Pláne egy parasztember tollából, aki a Dél-alföldi tanyavilágból egyedül akkor szabadult ki a nagyvilágba - hisz az még a teljes Osztrák-Magyar Monarchia színes nemzetiségi környezetét jelentette.

Most emlékezünk meg a "nagy háború" kitörésének centenáriumáról. Két hete az említett pályázat értékelése is lezajlott, amiről még majd beszámolok. De jómagam a kis füzet dokumentumait soványnak ítéltem egy dolgozathoz, ám a tavasszal mégis - megkésve - előkerült anyai nagyapám és két  testvérének  a háború ideje alatt hazaküldött teljes levelezése! Mivel az egyik testvért súlyos fejlövéssel végül leszerelték, a másik pedig vásárhelyi szóhasználattal "odamaradt" a háborúban, nagyon érdekes kép alakulhat ki, mire sikerül majd átrágnom magam az arasznyi élére állított tábori levelezőlapok elmosódó tintaceruzás feljegyzésein. Ehhez persze legjobb volna hazaköltözni - de most ez még várat magára... 93 éves Édesanyám, akivel halálukig együtt éltünk a nagyszüleimmel, nehezen válna meg ettől a paksamétától - ami eddig is a sublót legmélyén lapult!!! Én sose láttam korábban...

Most a "Tata" katonai igazoló lapjával emlékezem a centenáriumra, amit ugyan a második háborúra készülő hadsereg adott ki 1939-ben, ahova aztán nem kellett már bevonulnia... De szerepel benne a hároméves tényleges katonai szolgálat és az I. világháborúban letöltött újabb négy év! Ami összesen 87 hónap, azaz 7 év 3 hónap! Ő ugyanis amint 1913. decemberében leszolgálta a három évet, a most felidéződő szarajevói merénylet után az elsők között besorozták a 46. sz. gyalogezredbe Szegedre...

Az 5-8. intelem figyelemreméltó!!!

Az adatokban pontatlanul szerepel édesanyja, Somosi Klára neve...

A leszerelőparancs 1913-ból:

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja

Mindannyian a történelem játékszerei vagyunk. Ki szerencsésebb, ki vészterhesebb időben születik - a szüleink korosztályának túl sok is kijutott. Azt hiszem, volt egy nemzedék ő előttük, aki mindkét háborút aktívan végigszenvedte - de azoknak már kevesebb jutott a kommunizmus megpróbáltatásaiból... 

Szüleim a háború alatt alapítottak családot - nővérem már Édesapám frontszolgálata alatt született. Életük nem volt közvetlenül fenyegetve ugyan az utána elharapózó diktatúrától, de a nép ellensége csoportba tartoztak, mint jószerivel az egész parasztság...  Az osztatlan családi földtulajdon miatt állandó kulák-listán szerepeltek (Édesapám együtt gazdálkodott az öccsével, de az ő neve alatt intéződött minden). Őt is lecsukták, fennmaradtak régi beszolgáltatási, kisajátítási iratok, de még azokat nem dolgoztam föl. 

A leghányatottabb sorsú ez az orosz hadifogságbeli, a Vöröskereszt-Vörös Félhold útján hazaérkezett - de Moszkvát is megjárt - ukrajnai levelezőlap. Apósának címezte - gondolom, Édesanyámnak is küldött, de a feledés homálya rejti, de valószínűleg csak ez érkezett célba... 

A hdf = hadifogoly rövidítést takar, a feladás helye természetesen csak egy postafiókszám... Dátuma 1946. nov. 8. Száraz tények - de nyilván nem a paraszti szűkszavúság miatt. Ennyit volt szabad írni... Valóban életjel! Akár üdülőhelyről is érkezhetett volna... A vej szerető fiúként írta alá az apósának:

"Kedves Apuka, Anyuka, Bácsi!
Egészségbe adok életjelt magamról. Dundikám, Katikám (Édesanyám és nővérem) hogy vannak? Levelet tőlük sem kaptam. Mielőbbi viszontlátásig csókolok mindenkit.
Szerető fiuk
                   Sanyi."

Még nyolc hónap telt el a viszontlátásig! De nekik legalább lett viszontlátás...

Jégtörő Mátyás napja - nálunk

Mátyás apostol tudós ember volt Lévi nemzetségéből, Betlehemből. Követte Jézust „János keresztségétől fogva egészen mennybevétele napjáig”. Sorshúzással választották a tanítványok közül az áruló Júdás apostol helyébe. Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Végül vértanúságot szenvedett; nyakazó bárd oltotta ki életét. Ezért az ácsok, mészárosok és halászok védőszentje. Önálló középkori ábrázolását nem ismerjük, de az apostolok oltárán szerepel. Attribútumai a kard, a bárd, kövek, kereszt és lándzsa. Az ácsokon és a mészárosokon kívül a  is védőszentjükként tisztelik.                                                                                    A népi képzelet kapcsolatot teremtett az ünnep és a közeledő tavasz között: Jégtörő Mátyás „szekercéje töri meg a jeget, a tél hatalmát”.

Édesapám születésnapja is ez az ünnep... Ma lenne 100 éves. Ebből nyolcvanhat évet megélt nem akárhogyan. Négy év elemi iskolát végzett és négy polgárit - csodálatosan rajzolt például. Később ő tervezte meg az épülő új istállót. 26 évesen meghalt a Nagyatya - így rá maradt gazdálkodás teljes gondja. ötven hold föld, valahol Vásárhely és szentes külterületének határán... Földmunkagépet tudott kezelni, így a katonaságnál sofőrvizsgát tett. Később maga korszerűsítette a gazdaságot, gépeket vásárol - hogy aztán az állam rátehesse a kezét. 
Olyan jó működő parasztgazdaságuk volt, hogy a megalakuló tsz rögtön kiszemelte és elsajátította. Aztán ahogy '56-ban eltakarodtak onnan a betelepülők, visszament, hogy mentse a menthetőt. A tulajdonosi szemlélet hiányában tetemes rongálás fogadta. Persze tartósan nem maradhattunk a régi fészekben - újra fordítani kellett a kocsi rúdján. Így költöztünk anyai nagyapámék tanyájába, a székkutasi országútfélre. A szülőtanyánkat (mi persze már kórházban jöttünk a világra) a szántófölddel tették egyenlővé egy-két évtized alatt... Halastó, erdő, gyümölcsös, csatorna és az épületek elenyésztek - de még egy ideig az artézi kút ontotta a vizet - még a környék is odajárt vízért...

Ez a szüleim eljegyzési képe. 

A visszafogott monogram az egyetlen dísz a sötétkék ruhán. Még természetesen megvolt nagyobbacska lánykoromban...

Kati ereklyéi

Unokatestvérem, akivel héten belül, sőt egy szobában születtünk(édesanyáink váltották egymást a szülészeten a kórházi szobában) is előszedte az örökségeit, és ő így fogalmazott: ereklyéim..
Ezek horgolt szélű keszkenők, zsebkendők - szintén leheletfinomak... Gyönyörű fénye van a horgolócérnának.

Kati édesanyja néha-néha fölhúzta, ünnepi alkalomra a horgolt kesztyűt... Ő polgárasszony volt, jobban adódott rá alkalom, figyelem...

Köszönöm Katinak! Ezek is vásárhelyi holmi!

Horgolt elsőáldozó kesztyűcske

Vásárhelyről és a józsefvárosi Tisztviselőtelep sublódfiókjaiból is került elő egy-egy pár, általam csak elsőáldozós kesztyűnek nevezett horgolt kislány kesztyű. Én ugyan már nem vettem föl, ott a Viharsarokban, amint lopva lehetett csak hittanra járni a templomba... Álszent módon minden évben meghirdették ugyan az iskolai hittant, de senki nem merte beíratni a gyerekét, mert saját maga följelentését írta volna alá. Nem sok mindent félthettek akkor már az emberek, de mégis mindenki behúzta a nyakát...
Édesapám például párját ritkítóan nem lépett be a tsz-be. Dűlőszámra nem volt már egyéni paraszt a vidékünkön a 60-as évek végén. De ő is csak úgy tudta kicselezni a tsz mellett agitálókat, hogy miután saját tanyájukból kitelepítették, kis vargabetűt követően  átköltözött már hajlott korú apósáék tanyájába - istápolás-képpen is. Így folyton úton volt a régiből meghagyott birtokrész és az új kvártély között. Dűlőutakon jó tíz kilométer volt az út...Ha kint a földön dolgozott, a tanyában keresték - ott meg a nagyapám volt a "hajja kend-é" - így mondták régen a gazdát...
Ez persze azzal járt, hogy nem kaphatott nyugdíjat... Majd mikor jóval 60 fölött járt, akkor gyűjtötte össze a papírokat, hogy a tényleges katonai és a fronszolgálat, a fogság és az utolsó években feladott önállóság után a tsz.ben végzett éjjeliőrködés időtartama kitegye a tíz évet - a minimális nyugdíjjogosultsághoz. Így a halála után Édesanyám majd megkaphatta az özvegyi fél-nyugdíjat...

Szeszélyes időjárás - anno

Sokszor hallani, idősektől, hogy "bezzeg az én időmben" nem volt még ilyen kiszámíthatatlanul szélsőséges az időjárás. Találtam rá két frappáns cáfolatot réges-régi telekről a családi följegyzésekből. 

Férjem szépapjától maradt fönn Vásárhelyen egy - a család által csak "Pepita füzetként" emlegetett - régi irka.  A borítóján az 1850-es dátum szerepel... 

Kezdetben takácsmesteri intelmeket és utasításokat tartalmaz - később megjelennek a családi kalendáriumi, majd a legendáriumi följegyzések és bökversek. Két különleges bejegyzést találtam benne rendkívüli téli időjárásról. Lám, akkor is ugyanúgy voltak váratlan időjárási jelenségek:-) 

1860dik évben januárius 

6dik napján éjjeli öt órától kezdett 

8ig való ólyan égzengés és 

villámlás mint deréknyáron 

szokott lenni és jég is esett ...

                                           1872ik évben januárius 10-én elkezdte a hó az 

                                           esést és esett 11ikén és 12ikén délben szűnt meg, 

                                           és nagy széllel, és lettek ólyan hófúvásók, 

                                           hógy az ablakókkal egy szinbe vólt.

Rongyosláda - hímzett keszkenők

Ezeket a leheletfinom azsúrozott vászonzsebkendőket még a karitászba küldött használt ruhaneműk közül mentettem a ferencvárosi NOE-pincében. Annál is nagyobb kedvvel, mert ezek a darabocskák olyan üdék még! Érzik rajtuk, hogy nem a használat során vékonyodtak el - hanem ilyen lenge vászonra hímezték őket! 

Meg is értem a gazdáit, szinte vétek lett volna használatba venni - mert a rendeltetési lehetőségük már megszűnt! Ki használ ma már keszkenőt...? Talán ki sem voltak mosva soha... Így aztán megőrződtek.

És kettő sem egyforma!!! A négy koronás G monogrammal készült egy kéz munkája... De a bal felső külön szerzemény - azt erősebb vászonra készítették.

Kézbevaló kendő, keszkenő

vászonból, gyolcsból vagy más könnyű fehér kelméből készült, 20–40 cm oldalú, általában négyzet alakú kendő, amelyet vidékenként eltérő alakzatba hajtogatva nők viselnek a kezükben díszként, ünnepi alkalmakkor. Az ingvállas-mellényes viseletek elmaradhatatlan velejárója. A 15–16. sz.-ban az ilyen típus, európai reneszánsz úri viseletre is jellemző kézbevaló kendő, sarkán bojttal. Mo-on a 17. sz.-ban is viselték. Az akkori úri és a 19–20. sz.-i népi viseletekhez is annyira hozzá tartozik, hogy a halott kezébe is adnak egyet. Jellegzetes dísze a szélére varrt (többnyire horgolt) fehér csipke. A széléhez hímzés, rátét, sarkába a 19. sz. vége óta monogram is kerülhet. Templomba menet az imádságos- vagy zsoltároskönyvet bele szokták fogni (→ zsoltártakaró) a kézbevaló kendőbe. Tánc közben a férfi vállára fogják és időnként esetleg beletörlik arcuk verítékét. Legénynek, fiatal férjnek ajándékoznak hasonló (az Alföldön általában kerek) kendőt, amelyet a férfi zsebébe vagy derekára kitűz (→ jegykendő). M. Néprajzi Lexikon

Stafírung - 2

A vásárhelyi relikviák közül ezt a ma újra divatosnak számító "redwork" típusú rózsás terítőt azonban nem a Mama, hanem Édesanyám készítette. Milyen gyönyörű száröltés! Természetesen kikímélt darab ez is - még szinte tökéletes állapotban van:
 

 

Édesanyám egy évvel a trianoni szerződés évében született bátyja után érkezett a vásárhelyi tanyavilág kis parasztcsaládjába. A Tata kiszolgálta a háborút a hercegovinai fronton, Avtovácnál, és 1919-ben, harmincévesen már családot is alapított a 19 éves Tóth Rozikával, a Mamával. 

A háborús nyomorúságból ocsúdó országban a jóvátételi kivéreztetés ellenére konjunktúrát teremtett a megcsappant számú, de tettre kész lakosság szívós munkája. A fiatal család hamar talpra állt: 1924-ben már új istállót építettek a  tanyaépület mellé. Nagyapám bátyja, a Bácsi hadirokkant "öreglegényként" egyedül maradt vele a gazdaságban. Ő kapott is némi állami hadirokkant-segélyt... De a testvérbátyám még emlékszik rá, amint kisgyerekként rácsodálkozott a füle mögött hiányzó lágy kis koponyarészre...

Fölépültek a tanyavilágban a Klebelsberg-féle körzetes tanyai iskolák*: édesanyám osztatlan iskolában tanult ugyan, de "csak" másfél kilométert gyalogolt naponta az iskolába: hat elemi osztályt és két ismétlőt. Aztán otthon maradt a háztartásban - és az is maradt mostanáig: háztartásbeli. Sok mindent megtanult a Mamától, de szükség volt a munkáskézre a gazdaságban - a bátyját uis  kereskedelmi iskolában taníttatták, majd vasútforgalmit végzett. Be is lakta később vasutasként az országot - végül a Keleti Pályaudvaron kötött ki.

A szüleim már háborús időkben esküdtek: Édesanyámnak nem volt sem ideje, sem alkalma a tanult finomabb kézimunka fogások alkalmazására a mindennapi életben. A férfiak a fronton voltak, majd orosz fogságban sínylődtek... Az özvegy anyósra és Édesanyámra maradt a gazdaság - sőt a lovakat is rekvirálták. Mire a férfiak hazajöttek a fogságból (Édesapám az öccsével közösen gazdálkodott az osztatlan atyai birtokon), akkorra nyakukon volt a fordulat. Kuláklistára kerültünk és el is kellett hagynunk a saját tanyát... Kötelező termény-beszolgáltatás, padlássöprés, börtönbüntetés, ha a beadási tervet nem tudták teljesíteni... 

1957 őszén költöztünk át dűlőutakon a háztartás és gazdaság mozdítható és nélkülözhetetlen dolgaival Édesanyám szüleinek 10 kilométerre levő tanyájára. A kocsin tyúkketrecek, a lábasjószág a saroglyához kötve... 

Részben az agitátorok elől menekültek a szüleim: tagosításra mozgósították a parasztságot, hogy lépjenek be a téesz-be, a még meghagyott földdel és megmaradt gép-és állatállománnyal együtt. Édesapám egyszer már-már beadta a derekát a sok szutyongatás miatt - de 1955-ben nem kellett a kulák a tszcs-nek! 

Így Édesapám, aki szinte pátját ritkító módon egyéni gazdálkodó maradt azon a vidéken, nem csak Fejes volt(ez a vezetéknevünk), de nyakas is maradt...

Nos - ekkoriban Édesanyámnak nem tellett az idejéből szemet gyönyörködtető kézimunkákra... Csak megkötötte-behorgolta egy-egy gyerekpulóverrel, kardigánnal a szocialista hiánygazdaság tátongó réseit.

* Az 1926. évi VII. törvénycikk rendelkezett az elemi iskolák új típusú "érdekeltségi népiskola"  megteremtéséről. 3 ill. 5 öt kilométer sugarú körben elhelyezkedő körzetek kialakítására kötelezte a törvényhatóságokat és birtokosokat. 3 év alatt 5000 tanyai tanterem épült.  A modern épületek fala már téglából padlózatuk vörösfenyőből készült, hatalmas ablakaik voltak és palatetőjük. Háromszobás tanítói lakás is tartozott hozzájuk, az udvaron téglából épült WC-vel. Ezek az új tanyai iskolák lettek a tanyavilág kultúrközpontjai, ahol könyvtár is volt, valamint gramofonnal és filmvetítő gépekkel voltak felszerelve. Gazda-, iparos- és olvasókörök tarthatták itt összejöveteleiket. Klebelsberg még arra is figyelt, hogy az új tanítói lakásokba úgy kerüljenek a fiatal tanítónők és tanítók, hogy ezzel növelhesse az összeházasodás és letelepedés lehetőségét. A tanárképzésre nagy gonddal ügyelt, és a "magyar oktatótól, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig" azt az egyet követelte meg, hogy "ne csak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket."

Édesanyám stafírungja

 

Érdekes, hogy nálunk ezzel a sváb névvel illették a kelengyét... Pedig Vásárhely színmagyar város: legközelebb Orosházán, de inkább Tótkomlóson voltak - szlovákok.

Édesanyám a Mamával közösen készítette a kelengyét. Nagymamám képzett slingelő volt - három hónapig járt ugyanis varrni tanulni egy házhoz. Mégpedig a családi legendárium szerint Bessenyei Ferencnek, Vásárhely nagy színész-fiának az édesanyjához.

Ellenőriztem is a nyilvános életrajzban, és beigazolódott a mendemonda. "Bessenyei Feri emlékeiben ebből az időből - gyerekkorából - legélénkebben édesanyja(Boros Lídia) „varrodája” élt. Sokszor kilenc-tíz lány is dolgozott náluk, hímeztek, varrtak, a kész munkákat a kis Ferenc, mindannyiuk féltett kincse szállította a megrendelőknek. " A Garay vagy a Dáni utca elején volt a műhely. Forrás

Bár a Mama idejében még az elemi iskolában is rendesen megtanultak varrni. Mivel a szülőanyja meghalt és a mostohája kicsit egyszerűbb asszony volt - ezért a nagynéni ajánlotta be őt a varróasszonyhoz. A akkori jó neveléshez hozzátartozott a kézi-gépi varrás megtanulása. Sőt! Abban az ínséges - és ezért nagyon beosztó - régi világban még a foltozás csínját-bínját is el kellett sajátítani egy parasztcsaládban! Az oktatás fontos része volt az elnyűtt ruhanemű szakszerű foltozása! ... megjegyzem, a sashiko is a foltozásból fejlődött ki.
Így aztán szegény Mama nem volt nagy véleménnyel az én varrogatásaimról, bár akkor nekünk még tanítottak valamicske szabás-varrást az iskolában gyakorlati foglalkozáson.
A Mamának még nem süllyeszthető, csónakos orsós Singer varrógépe volt! Valami ilyesmi: ezzel a csónakszerű orsóval "spulniztak":

 

Ezzel a géppel szakszerűen készült maga az ágynemű. A fehér ill. rózsaszín ágynemű garnitúrák választékos monogramjait és cakkos szélét is zömében a Mama slingelte, de  Ángyikám - a Mama sógorasszonya is részben besegített. Persze a számtalan párna, lepedő, abrosz, fogóruha, törölgetőruha, szakajtókendő és szalvéta  is egyenként magán viseli a tulajdonos névjegyét :

Rex-Lux-Dux-Pax

Biztos mindenki ismeri a mondást - talán G. B. Shaw-tól származik: Arra a biztatásra, hogy az idős kornak is vannak előnyei, gúnyosan visszakérdezett: Mondjon egyet is!
Egy pozitívum, hogy már annyi mindenről hallott az ember 60 év alatt, és néha úgy érzi, ezt is azt is már tudom - persze sokszor kiderül, hogy inkább csak ismerős, hallottam róla, és ezek nem is aktív ismeretek. Így voltam tavaly a barátnőm soros fiának esküvőjén:

 A Torockó téri templom szószékén láttam meg ezt a varrott recét. A család kedvesen le is fényképezte nekem, mert annyira megtetszett. Maga a motívum nagyon régi lehet - de a felírat is sokatmondó és a latin tömörség példája. Én ugyan nem tanultam latint, de alighanem a Rex-Lux-Dux-Pax felírat, amit angolra a King-Light-Lord-Peace szavakkal adnak vissza, annak Király, Fény, Úr és Béke a magyar megfelelője - szótár nélkül is.
Varrott rece a megvalósítás - ez keltette fel az érdeklődésemet... A helyszínen nem tudtak semmit mondani a munka eredetéről. Ezért most mindenütt kutatok utána...
Egyelőre csak annyit találtam, hogy a szókép Rudolf Koch (1876-1934) német tipográfus és szépírás író* keresztény szimbólumai közül való... Az allegorikus négy evangélista alakja nagyon archaikusnak tűnik. Már-már modern:-)
Talán egyszer megcsinálom csomózott recével:-)
Nem találkozott valamelyikőtök ehhez hasonlóval?
*A háború előtt ez még megbecsült foglakozás volt... Férjem nagymamája is végzett szépíró volt:-)

Buzsáki rátétes - avagy évfordulók között

Két dátum közti időszakot élünk - ezek juttatták eszembe a buzsáki rátétes hímzést. Ugyanis korábban nem ismertem, de az anyósom hagyatékából maradt rám néhány kis tüllrátétes terítőm.  
Az esküvői fátyollá magasztosult terítő a szűkös ötvenes évek leleményét is bizonyítja . Hát - megállta a helyét arra az alkalomra is:-) Az előző bejegyzés felső képe szebb napjaiban így festett... és a ragyogó szépségű menyasszony - nem tudja még, hogy mi vár majd rá...

Pufók csitriként szintén tüllrátétes szoknyában - ez is bizonyítja, hogy akkoriban még mennyire menő volt ez a kézimunka: 

 

Már húsz éve, hogy elment tőlünk - nagyon szerettem és becsültem... Pedig hosszú évekig együtt laktunk...  Még csak 82 éves lenne 20-án...

Melódia szelet és társai

Azok a jó kis egyforintos csokik... Emlékeztek, hosszú évekig egy árban voltak a kis szelet csokik a jó kis hatvanas-hetvenes években:

Most ezek a "nosztalgia" csokik megint kaphatók - csupán a Balaton szelet, Francia drazsé, Melba és Párizsi kocka tartotta magát és bírta a versenyt a vásárlók kegyeiért ebben a piacosodott világban... Esetleg a Duna kavics, a Zi-zi, amit több promóciót érdemelne, mert előrukkolhatna mint csökkentett tápértékű termék a közben   divatossá vált puffasztott rizs miatt! Ja, és a Sport szelet mindenféle formában megjelent, de még létezik az eredetihez hasonló!
Nálam a Melódia szelet viszi a pálmát - ebből nemcsak szerencsi készítmény van, hanem a Stümmer retro-sorában is szerepel - de nekem kevésbé tetszik - szerencsére a küllem sem megtévesztő. És a Párizsi kocka a Melbák ellenében - citromos és narancsos volt.

Most legalább megtudtam, hogy a Korfu szelet "eredeti, régi recept alapján kézzel készített, étcsokoládéval bevont mézes tojásfehérje frappé"! A Sport szelet viszont darabáru volt---

A Szerencsi Boci-szerű tejes betűcsokikat évekig gyűjtöttük a gyerekekkel óvodűs korukban:-)
Régi kedvenc még a Vajdahunyad csoki, ami egy megfelelő színű sztaniolpapíros csonkakúp átfogva alul-felül fekete alapú papírkoronggal - puncs, dió, azt hiszem, kávé is,  és persze a favorit DIÓ ízben! Nem emlékeztek rá? 
De a csúcs a Juliska volt: ez egz nagyobb kerek, lapos csoki vol - mint egz lavór, olyan formában, a mosdó részre ragasztva a parírral... Finom kávés töltelékkel!!!
Nagyon jónak kellett lennem, hogy kilérdemeljem... Illetve inkább azt hiszem azért, nem mindenütt lehetett kapni...Bár az nem 1 Ft volt.
Édsanyám minden pénteken bekarikázott 12 kilómétert a városba, szétmérte a túrót-tejfölt, megvette nekünk azt az 1-1 szelet forintos csokit, a szükséges, meg nem termelt zöldséget-gyümülcsöt... Mert az Állami Gazdaság elvette nemcsak a földet a tanya körül, hanem később a gyümölcsöst is, mert túlhaladta a tanya területe az egy kat. holdat... Komótosan beszántották a gyep jó részét és a gyümölcsöskertet...

Kerbarátoknak riasztás

A BCE Rovartani Tanszékének csapatának felhívását kaptam egy régi osztálytárstól, aki növényvédelemmel foglalkozik:

Kedves Kollégák, Rovarászok, Kertbarátok!
Valószínűleg hallottak róla, hogy 2011-ben egy új, távol-keleti eredetű
dísznövénykártevő lepkefaj jelent meg hazánkban, amely az elmúlt évben és már idén
tavasszal is több térségben jelentős károkat okozott puszpáng bokrokon és sövényeken,
kastélyparkokban, temetőkben, egyéb közterületeken és házi kertekben egyaránt.
A faj neve: selyemfényű puszpángmoly (Cydalima perspectalis)

A kártevő, az eddigi európai és hazai leírások és saját szabadföldi megfigyeléseink alapján is, kizárólag a puszpángon vagy más néven buxuson (Buxus spp.) károsít. Több cm-esre is megnövő, jellegzetes megjelenésű lárvája pedig képes egész hajtásokat, bokrokat tarra rágni, lekopaszítani

Egyedi megjelenése és kárképe – szembetűnő hámozgatás- és rágásnyomok, szövedék és nagy, szemcsés ürülék – miatt a faj, ill. károsításának nyoma egyéb, hazánkban ismert buxus kártevővel és azok okozta tünetekkel vagy kórokozók kiváltotta elhalásokkal nem téveszthető össze.
A selyemfényű puszpángmolynak évente több nemzedéke is fejlődik, ill. sajnos fertőzött
szaporítóanyaggal is terjed, így az előfordulási, kártételi területe várhatóan gyorsan növekedni
fog hazánkban is. Első nemzedéke a napokban rajzik, így az imágó fénycsapdákból is előkerülhet.
Szeretnénk a faj jelenlegi hazai elterjedéséről egy minél alaposabb képet kapni, ill. adni – erre
vonatkozóan első eredményeinkről a 2013. évi Növényvédelmi Tudományos Napokon számoltunk be – így azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulnánk önökhöz, hogy ha munkájuk vagy útjaik során megtalálták vagy észlelnék buxusokon az említett fajt bármilyen formában, akkor legyenek szívesek, jelezzék ezt a Budapesti Corvinus Egyetem Rovartani Tanszéke felé az alábbi e-mail címen: gabor.vetek@uni-corvinus.hu (Vétek Gábor).
Amennyiben bizonyosan nem észlelnék a kártevőt egy adott településen, kérjük, ezt is írják meg. Az elterjedés térképezése miatt ugyanis ez is hasznos információ számunkra. Előre is köszönettel vesszük közreműködésüket, tájékoztatásukat, és várjuk híreiket!

Kedvenc örökzöldem a puszpáng! Nem azért, mert olyan arisztokratikus - később jöttem rá, hogy minden kastélykert dísze a szépen gondozott buxus-bokor vagy labirintus... Nálunk a nagymama házában volt egy sor gömb buxus. Nemigen nyírta már a Nana - olyan régi volt, hogy az is alig változott már évenként... 
Egyetlen felvétel őrzi az én emlékeimen kívül - a parádés kocsival és a két sárgával együtt:

A mindennapok szentsége

Köszöntöm új olvasómat, Zsu-t, kedves bejegyzését és fölkínálását a Best Blog Díjra. Érezd jól Magad itt!

Ezt olvasom  Őszi Boroszlánnál - és ráismerek az otthoni szokásokra..

Egy pár szó a kenyértörésről,a lámpagyújtásról és az "újságról"

A gazda dolga volt a kenyértörés, azaz az ép kenyér megszelése. Hogyha nem volt otthon a férfi, akkor jöhetett szóba az asszony, mint kenyértörő.  Emlékszem édesapám profiljára, amint fedetlen fejjel,  a kenyér lisztes felére keresztet rajzolt,és valami áldásfélét mondott, majd szelt az ép kenyérből. Akkor nagy volt a kenyér becsülete, hiszen amíg a magból kenyér válik, sok verejtékes munka kísérte. Nem is dobáltuk el, még ha kissé szikkadt volt sem, esetleg különleges esetben a disznó ette meg.

 A lámpagyújtás a ház asszonyát illette.Ő a melegség és a világosság forrása volt.
Olyan régen voltam gyerek, hogy  emlékszem ahogyan édesanyám a petróleumlámpát gyújtotta, és köszöntötte a családot : Jó estét, adjon Isten!
Milyen szép, és mennyire egyszerű. Nem volt benne pátosz, nem volt benne irónia, csak azt tette, amit tanult a szüleitől, és azoknak mondta, akiket szeretett.
Kenyérszelés, lámpagyújtás. Mindennek megvolt a jelentése és szerepe. Rend van abban a világban, józan paraszti rend, ami a mai zűrzavaros életünkből nagyon hiányzik. Mert úgy a családfőnek, mint a ház asszonyának, és nem utolsó sorban a gyerekeknek, a ház körüli munkáknak meg volt a maguk jól elrendezett helye, rendje.
Most felborulni látszanak a szerepek, nő-férfi szerep, szülő-gyerek szerep, és a munkamegosztás (vagy meg nem osztás)...

Forrás

És az újság?
Az újság jelentése ebben az esetben az újhold. Ha édesanyám észrevette a vékony holdsarlót, rögtön aprópénzt nyomott a kezembe, és az ablakhoz állva ezt a mondókát,vagy imát mondtuk:

Adjon Isten Újhold,
jó napokba jó órákat,
jó órákba jó perceket,
jó percekbe jó
istenpillantatokat. Ámen.

Hogy ez pénzbevonzó rituálé volt, vagy csak a szegénység tanította meg őt az újhold és a pénz összefüggéseire, nem tudom, de volt benne valami ősi varázslatféle.
A földön talált pénznek is beszéltek, hogy: apád-anyád ide jöjjön!
Vagy a hosszú szárazság utáni esőcseppeknek, hogy: Uram, áldd meg,szaporítsd meg!

 Forrás: holdlap.eoldal.hu

 
Újholdkor nálunk már a fohász kikopott, de ugyanúgy számon tartották, szóvá tették... A kenyérszegés otthon nem volt férfi előjog(de hisz annyiszor volt távol a családfő: háború, hadifogság, beszolgáltatás miatti lecsukás) - de Édesanyám is mindig megkeresztelte a kenyeret. Ezt én se felejtem, mióta a sajátunkat szegem meg...
Érdekes, hogy a művészek szemlélete egészen más. A kenyérhez mindenütt a nő képét rendelik - kizárólag kenyérszegő női szobrokat és rajzokat találtam... 

Valóban: mennyi áhítat volt a parasztember gondolkodása mélyén. 
Édesanyám például így bocsátotta el édesapámat:
-(Menjél) Isten hírivel! vagy - Isten Veled! - és ő visszaválaszolt: - Isten maradjon!
A fogadás pedig természetesen: 
- Adjon Isten jó napot! Ebből világiasodott el a - Jó napot kívánok! - sőt mostanában már csak - elsősorban média-hatásra: - Szép napot!
Pedig a magyar ember nem elégedett meg a széppel(a németben gyakori jelző ezekre a dolgokra!) - mindig JÓT kívánt!