2016. június 9., csütörtök

Június - könyvhét

Móra Magda: A könyv az olvasóhoz 

Ha engem forgatsz, soraimat nézed,
sok halott verssor új életre éled,
sok szürke szóban fáklyás fények gyúlnak,
és visszahozzák elfelejtett múltad.
Itt megtalálod önmagadnak mását,
a diákévek messze tűnt varázsát,
a hivatásod sok küzdelmét, harcát
s az égi Mester rád tekintő arcát.
Sárgult lapokról itt elédbe tárul
az ezer színben pompázó Dunántúl,
napfényes dombok, vadvirágos völgyek
és kenyértermő drága búzaföldek,
kék tavak tükre, nádasok a parton,
akácvirágos júniusi alkony,
jószagú rétek, nyájak halk kolompja,
aranyló mézet rejtő hársak lombja,
dús jázminágak, liliomos oltár,
tükörből néz rád, aki vagy és voltál.
Őrzöm múltadnak halkuló emlékét,
gazdag jövődnek idézgetem képét,
itt bennem él a nyugalom és béke,
a földi élet égi bölcsessége.                                   

2016. június 7., kedd

Vőfélykendőből doboz egy nagymamának

Ez a kis minta csöppet tán szögleteske, de megnyerte a tetszésemet. Egy Madrid környéki pedagógus nagymama kapta, aki azt alig várja már, hogy nyugdíjba kerüljön, mert ott az új feladat: az unokái körül kell besegítenie. Egy gyönyörű elővárosban laknak a főváros közelében - amolyan Gazdagrét, de nem ám lakótelep!!!

A minta pedig a Néprajzi Múzeum  NM 73.2.52 számon  nyilvántartott kalotaszegi vőfélykendőjéről való - Antal Laci olvasatában:

2016. június 6., hétfő

Örökség

A Tvn-es képtárban már régóta fönt vannak évek alatt fölgyülemlett legszebb kézimunkáim. Sok kincs lapul az dobozaimban, de a legszemélyesebbeket megpróbálom kitenni a lakásban anélkül, hogy teljesen gyűjteménynek tűnjön. Gyerekeim vendégei néha megjegyzik, hogy egy múzeumban lakunk - de mi azzal tompítjuk ennek az élét, hogy papucs nélkül, utcai cipőben gyüszmékelünk benne... Rájöttem, hogy nem érdemes úgy dédelgetni őket, elzártan, hanem inkább közszemlére teszem őket... Ne csak magam gyönyörködjek bennük:-) Ez az azsúrozott, a szélén gazdag recehorgolással díszített polgári terítő az anyósom hagyatékából való.
A miniatűr képecskét egy magányban meghalt kedves nénitől kaptam - tőle is van egykét kézimunkám, kis apróságok... Az ő lakása volt csak igazán múzeum! 

1914-ben született, a Sorbonne-on végzett, és valahogy ott érte a háború Párizsban. Vegyész vőlegénye, férje, nem is tudom, megesküdtek-e  már- mindenesetre a családja nem volt elragadtatva a magyar partitól.  Amint a férfi a háború első áldozatai közé került, Mária néni valahogy hazasodródott Magyarországra. Akkorra ugyan a szüleit már kibombázták a Szent László tér közelében levő lakásukból. Így kerültek a Diószegi Sámuel utca jobbik részére - az Orczy-kert oldalába. Nem sokan tudják, hogy ezt kezdetben a megfelelő német névből fordítva Örömvölgy utcának hívták, elsősorban a Kálvária tér eső felén  burjánzó örömtanyák miatt. Az első osztályú kuplerájok a Magyar utcában voltak, a másod-harmadosztályúak itt... A háborús lakhatás kényszeréből került ide az én nénim, s akkor még nem is sejtette, hogy tovább slamosodik majd ez a környék... 
Hamarosan kiderült, hogy az ő kitűnő francia-angol nyelvtanári diplomájára semmi szükségük a szocialista emberfőknek. Úgyhogy élete végéig az erzsébeti gimnáziumban tanított magyart, és sose ment férjhez. Így ami csak a szüleitől a bombázást kibírta, az mind oda volt zsúfolva kis szoba-konyhájába. S mivel se gyerek, se bejárónő nem nyűtte az ódon holmikat, tényleg minden múzeumi darabként konzerválódott, sőt szaporodott is, mert a testvére is utód nélkül szenderült jobblétre. Nekem még kicsik voltak a gyerekeim, nem tudtam őt istápolni, de kötött is már előbb eltartási szerződés kedvenc tanítványa semmi empátiával meg nem áldott gyerekével. Aki még rászoruló sem volt, a hagyaték viszont jól jött neki. Mivel személyes törődést nem várhatott tőle, még idejében otthonba vonulás mellett döntött. Segítettem ebben, bár sejtettem, hogy végzetes lesz számára az átköltözés... Úgy is lett - fél évet sem élt már ötven évnyi egyedüllét után egy kétágyas idős-otthoni szobában. Viszont tőle örököltem a legjobb barátnőmet. Együtt tanítottak Judit édesanyjával - úgy ismertem meg, hogy ő is látogatta néha Mária nénit. Judit története is megér egy külön bejegyzést...
Maga a terítő tulajdonképpen abban a korban, mikor készülhetett, a múlt század elején nem számított különösebben nagy teljesítménynek. De nagyon ízléses és használható darab, semmi fölösleges sallang, fodor, inkább klasszikusnak tekinthető. Csak mi hímezők, csipkézők tudjuk, mennyi buktatója van két ilyen különböző textília összehangolásának...  Nagyon egyenletes recehorgolást követel egy vékony vászonterítő szegélyezése. Igyekszem hálás utókorként megbecsülni!

2016. június 5., vasárnap

Százéves elfelejtett történet


A nagymamám hagyatékát annak idején nemigen néztük át - fiatalok voltunk még hozzá, mi  unokák, Édesanyám pedig "nagyon vigyázott rá", nehogy elkallódjon. A mama húsz évi özvegység után hagyott itt bennünket, s újabb harminc év után kirámolva a szobáját, álmélkodva találtuk meg a nagyapám és testvérei között folytatott első világháborús levelezést. Katonaságot, háborút leszámítva ki se léptek Vásárhelyről és a tanyából, csak akkor fanyalodtak papírra, ceruzára. Az egész paksaméta még földolgozásra vár, de a leghomályosabb szálat elkezdtem botogatni.
Nagyapámék hárman rukkoltak be 1914-ben. A legidősebb testvér, Ferenc bácsi elesett a fronton, a Tatánál tíz évvel idősebb másik bátyja rokkantként került haza, és nem nősült meg. Ő maga úgy-ahogy gyógyuló sebesülésekkel megúszta a háborút, és leszerelve rögtön családot alapított. A nagy háború centenáriumán már megvan a korom hozzá, hogy utána eredjek a családi históriáknak. Nem hagyott nyugodni, hogy egy leszármazott nélkül elhalt háborús áldozat után ennyire semmi nyom ne maradjon.
Gyerekként annyit tudtam, hogy Ferenc bácsi neve  is föl van vésve arra a  világháborús emlékműre, amit 1925-ben avattak föl Vásárhely külterületén, a mi tanyánkhoz közeli belső-szőrháti iskola mellett.
 
A Belsőszőrhát-Vereskutason felállított első világháborús emlékmű avatási ünnepsége 1925-ben

A belsőszőrháti (vereskutasi) iskola "árnyas kerthelyiségében" 1925. június 1-jén, Pünkösd hétfőjén avatták fel az útra néző monumentális emlékművet. A Vereskutasi Olvasókör megrendelésére készült 350x230 cm-es emlékoszlopban elhelyezett, "Az 1914-1918 évi világháborúban elesett Vereskutas környékbeli hősök" feliratú márványtáblára aranyozott betűkkel 57 nevet vésettek és alájuk a "Küzdöttetek véreztetek drága szép hazánkért / dicsőséggel meghaltatok Nagy Magyarországért!" szöveget. A hősök emléke előtt zászlót hajtó honvéd, az alkotók, a Kriván testvérek meghatározása szerint, a többszörösen kitüntetett katona szobra áll. Az emlékmű költségeit Kmetykó Károly tanító vezetésével köri tagok, környékbeliek hozták össze. (Makó Imre: Első világháborús emlékművek Hódmezővásárhelyen és határában, A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve, 1997)

Az iskolát az olvasókörökkel együtt fölszámolták a hatvanas évek elején, nekem már alig van róla emlékem. Szerencsére az emlékművet megőrizték a sóshalmi iskolánál. 1979-ben olyan öntudatos volt a környékbeli tanyai parasztság, hogy közös összefogással nem kis szervezés árán újra fölállították a megmentett emlékművet a sóshalmi olvasókör mellé a Kutasi útfélen. Ezt már csak a családi érintettség miatt is támogatta Édesapám, és részt vett az avatáson, mint azt a lenti emlékbe kapott fénykép is igazolja. Az átszállításkor készült fölvételen jól kivehető, hogy Héjja Ferencz a harctéren szerzett sebesülésben és betegségben elesettek közt szerepel.


 Az már a mai kor fintora, hogy a hányatott sorsú emlékmű 2014-ben megint útban volt a kerékpárút építésekor - de akkor már csak az olvasókör másik oldalára kellett áttelepíteni. Így most a 47-es főúton Vásárhely felől Székkutas felé tartva a jobb oldalon áll a Sóshalmi olvasókör városhoz közelebb eső oldalán az első világháborús hősi emlékmű. Lentebb még az emlékmű korábbi helyét mutatja a google-térkép:
Ahogy tovább kerestem világháborús írásokat, a városi könyvtár honlapján megtaláltam a Hódmezővásárhely törvényhatósági város világháborús hősi halottai 1914-1918. című emlékkönyvet  Bibó Dezső és  Fejérváry József szerkesztésében. E forrás fölsorolja 1800 elesett katona nevét és főbb személyi adatait, köztük a nagyapám testvérét is. Ez azért mondható szerencsének, mert "Az utóbbi tíz év folyamán elvégzett adatgyűjtés révén már mintegy háromezer (!) hadban elesett, vagy a háborúban szerzett betegségében elhalt vásárhelyi katona személyi és katonai adatai váltak ismertté" - írja Makó Imre  az Első világháborús emlékművek Hódmezővásárhelyen és határában című értekezése Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 1997-es évkönyvében. 

Az adatokból ennyit tudtam meg:  Héjja Ferenc Géza 5. h. gy. e. gy. 40 éves, 1916. április 17-én Cetinjében h. h. h,
azaz Héjja Ferenc Géza 5. honvéd gyalogezred, gyalogos, 40 éves, 1916. április 17-én Cetinyében hősi halált halt.

Tehát a nagybátyámat Ferencz Géza néven anyakönyvezték, mert a hadsereg természetesen a teljes névvel illette a katonát. A leveleken, levelezőlapokon is tényleg így szerepelt a néve.
A Mama hagyatékában ott lapult még egy 1916-os Vásárhelyi Reggeli Újság is, amiről már senki se tudta, miért is került oda. Félrevezetett a címlap egyik híre, mely Görgey haláláról értesít - először azt hittem, ezért maradt meg az újság. Az említett fölfedezéskor épp nem volt kéznél az újság, és még hetekbe telt, míg meg tudtam nézni a dátumot. Minap, a Hősök napja táján, talán épp annak indítására tüzetesen végignéztem az újságot. Az 1916. május 23-i dátum azt súgta, hogy érdemes átnézni a háborús áldozatok listáját - bár ezt nem először tettem, csak úgy látszik, nem elég figyelmesen. Most megtaláltam, amit kerestem:
„Hírek a katonaügyosztálytól. ...Héjja Géza Ferencz 5-2. népfölkelő hadtápzászlóalj 1. századbeli 1878 évi születésű 1916  április 17-én Montenegróban elhalt népfölkelő …hozzátartozói, rokonai, ismerősei vagy barátai jelentkezzenek sürgősen a katonaügyosztálynál.”

Tehát Ferenc bácsi 1916. április 17-én halt hősi halált Cetinjében, Montenegro akkori fővárosában. Január 13-án foglalta el az osztrák-magyar haderő Montenegrót,  s még az is lehet, hogy ezért fizetett az életével. Ha nem is közvetlen a harcban, hisz hadtáposként szolgált, hanem az ott kapott sebesülésben halt meg, ugyanis a város maga január 13-án esett el. Eszerint teljesen véletlen a dátumok egybeesése, hogy nagyapám idősebb bátyja és Görgey Artúr egy újságba került...  A család hivatalosan ekkor értesült a halálesetről - addig csak a postát várták hiába...  egy hónapba telt, míg a gyászhír megérkezett.
Ennek a kis kutatásnak az a tanulsága számomra, hogy egész kevés családi emlékből is bámulatos dolgokat föl lehet göngyölíteni 100 ÉV MÚLTÁN egy hozzátartozó háborús sorsáról... Sikerült fölvillantani egyik elődöm emlékét, lefejteni a feledés foszlányait. Milyen kegyetlen sors, hogy aki leszármazott nélkül esett el a háborúban, alig maradt utána valami nyom. Mégse reménytelen utána eredni a hiányos nyomoknak.

2016. május 30., hétfő

Hit, remény, szeretet

Szépen alakul a kis közös hímzésünk Palkóval. Azt nem árulom el, hogy hol számoltam el, és mivel túl soká vettem észre, már nem is bontottam ki, bár lehetett volna. Szerencsére ez a "foltmozaikra" emlékeztető mintaépítés nagyobb rugalmasságot enged a felületes kézimunkázónak:-)

2016. május 28., szombat

Necc-áttörés Mindszenten

Tavaly, a XIV. Mindszenti Napok alatt, 2015. június 26-28. közt rendeztek egy kis necckiállítást abból az alkalomból, hogy a városka települési kulturális értékké nyilvánította a halászháló készítést és a neccelést.
A mindszentiek jól meglátták, hogy a két mesterség meghatározó jelentőségű kézművesség volt a letűnt évtizedekben a falu életében. Együtt fogadták helyi értékké a két mesterséget, melyek annyi szorgos elődünknek adott megélhetést. Mindszenten még a halászat a legutóbbi évtizedekig is munkát adott a falubelieknek, ami a lassan, szívós föltöltési erőfeszítésekkel szárazulatra került Vásárhely esetében már emberöltőkkel ezelőtt megszűnt. 
 Ötletes ajándékkal kedveskedtek a település jeleseinek: az ajándékcsomag egy kis necchálóba csomagolt fatalicska volt, utalva a hajdani kubikos életformára is.


 http://mindszent.hu/wp-content/uploads/2014/11/Necc-kezimunka.pdf

2016. május 27., péntek

Necc-áttörés - Szomolya irányából

Nem árválkodtak már az idén a vásárhelyi neccek a halasi csipkekiállításon. Előszörre jelentek meg a szomolyai asszonyok rececsipkéi is. Sajnos a rececsipke ottani reneszánszának elindítója, Gizi néni, Szabó Józsefné nem volt ott, megözvegyülvén beköltözött a családjához Miskolcra, de a rámát oda is magával vitte. Ő hosszú évek óta tartott mesterségbemutatókat a szomolyai cseresznyefesztiválon, amit éppen mostanában tartanak majd - mert korábban csak a rövid fekete szárú cseresznyéről volt híres a Bükk-aljai falucska. 

Az én Gizi nénim az azóta már jobblétre szenderült szomszéd Gizi nénivel és még néhányadmagával sok neccet készített hajdanában. A summás asszonyok, akik  a század első felében nyaranta kényszerültek leszerződni az Alföldre aratás-cséplés idejére, telente kézimunkázással keresték a betevőt. Mivel eladásra dolgoztak a mezőkövesdi és egri piacra, lassan elhagyták a munkásabb öltéseket. Mikor mi Sándornéval meglátogattuk őket, újra rákaptak a csipkeöltésekre. Annyira, hogy a muzeológusok is fölfigyeltek a szép neccekre, mikor az észak-magyarországi falut kezdték berendezni szentendrei falumúzeumban. Így történt, hogy a szomszéd Gizi néni szekrénycsíkjai díszítik a szomolyai barlanglakást.

Az agilis polgármester végül megelégelte, hogy mindhiába ígérték a falunapi kézimunka bemutatón bámészkodók, hogy majd visszajönnek hétköznap megtanulni a hálókötést. Pár éve Gizi néni segítségével a közmunkás asszonyok némelyike megtanult, és rá is kapott a neccelésre. Olyannyira, hogy Sándorné Marika közreműködésével idén ők is eljutottak a necceikkel együtt a halasi csipkeünnepre. Gratulálok nekik!
A szomolyai rövid szárú fekete cseresznye mézédes, és világszerte híres. A csodálatos gyümölcs ünnepét 2016-ban június 11-12-én tartják, melyen gasztronómiai finomságok mellett szórakoztató programok várják a látogatókat. Meg lehet látogatni a helyi védettség alá helyezett barlanglakásokat is, melyeknek a mása fölépült a Szentendrei Skanzen Észak-magyarországi falujában. Gizi néni nem lesz már ott, de hál' Istennek, van utánpótlás, akik tőle tanultak meg rececsipkét készíteni - közmunkában. Lám, erre is szolgálhat a kárhoztatott közmunka.
 Fönt a halasi csipkeünnep kiállítóinak térképe és egy emeletes szomolyai barlanglakás, lent pedig egy palóc szoba a skanzenben neccterítővel, és egy barlanglakás komfortos szobája.

2016. május 26., csütörtök

Necc-áttörés Halason

A hazai leghíresebb csipkefajta kétségkívül a halasi csipke. Az ott minden tavasszal megrendezett csipkefesztivál ennek megfelelően a legrangosabb csipkeünnep. Sándorné Marikát már évek óta nem mulasztják el meghívni Vásárhelyről a rececsipkéivel. Nyilván ez a kifogástalan munkák mellett annak is köszönhető, hogy egész ritkaságszámba menő kézimunkának tekintik a neccet a csipkés szakemberek. Igazuk is van, mert akár a hálókötés, akár a keretre feszített háló beszövése olyan látványos is, hogy Marika recéi mindig vonzzák a nézősereget.
http://halasmedia.hu/index.php/online-hirek/kultura/17653-a-csipke-halasi-uennepe
Az idén azonban már a második alkalommal büszkén vitte a tanítványait is a bemutatóra. Így megszaporodtak a kiállított rece-munkák, és a csipkeegyesület vezetőjét is éppen az ő tablójuk előtt fényképezték le. Itt közzé is teszem az utókornak magát a cikket is, nehogy veszendőbe menjen idővel a link:

 Örvendetes, hogy a Horváthné Török Magdolna által vezetett vásárhelyi kötő-horgolókör is olyan csodálatos kötött terítőkkel rukkolt ki, melyek méltán megállják a helyüket a varrott csipkék és a rece mellett. Manapság ez is olyan technika, amire nagyon munkaigényes volta miatt kevesen adják a fejüket.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...