2019. február 23., szombat

Ez volt az a ház...

Jártam a Lebontva, átalakítva, megőrizve - Vásárhelyi épülettörténetek című kiállításon a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban.
 

Örömmel fedeztem föl saját házunk fotóját és a vele szomszédos három házat a Rárósi utcából. 


Így következtek egymás után, de már csak az utolsó áll közülük, régóta kicserélve a téglával keretezett ablaka jellegtelen ikerablakra: Fejes bognár lakott benne. 
Nem tablón láthatók, hanem a kivetítőn. Kértem egy példányt a házunk fényképéről, és fölvetettem a múzeumi leltárba a korabeli tulajdonosok nevét. 
Lám, meglepetés érheti az embert a múzeumban... Nekünk nincs egy tisztességes fotónk se a házról... Még egy hónapig nyitva van, érdemes megnézni:-))))







2019. február 4., hétfő

Sokác szokás

Itt a farsang, és közeledik a busójárás ünnepe - egyre többen tudják, hogy sokác ez mohácsi szokás. Nekem mindenről a necc jut eszembe: a sokác viseletben eltejedt volt a rececsipke, noha később jórészt fölváltotta a horgolás. 

 De a sokác ingvállak necc szegélye nemcsak a ritka ismert magyarhoni rececsipke alkalmazás egyike, hanem nagyon jellegzetes válfaja is a necckészítésnek. Az ingújj széle mentén diagonális elrendezésű csíkot illesztenek hozzá, ami egyszerű, mégis mutatós szálvezetéses mintával van díszítve.
 
 Mohácsi sokác ingváll rece szegélye
A sokác férfiviseletbn is előfordulhatott a rececsipke: ezen a képen a gatyaszár szegélye alighanem a másik, négyzetes típusú rece...
Mindez a Hagyományok Háza-beli busó-kiállításon látható, ami ingyen szemlélhető a Corvin téri épület földszinti termében:



2019. február 1., péntek

A székelykeresztúri szitások

A minap otthon valahogy följött a szó a szőrszitáról. Édesanyám hozta szóba, és rácsodálkoztunk, hogy tényleg hallottuk gyerekkorunkban így emlegetni ezt a régi konyhai eszközt. Mivel ő 98. évét tapossa, ugyan két combnyaktörés után járókerettel, így még a hetvenes évek elején is maga sütötte a kenyeret, hisz édesapám gazdálkodott, így a saját búzáját őrlette. Alig ismert, régen kihalt mesterség. De érdekelt, hát utánanéztem.
Hogyan is készült valaha a szőrszita? Mikor szorította ki a gyári alkalmatosság? A Néprajzi Lexikont idézem:
Szitakötés
kisipari ág, mely a háztartáshoz és a malomiparhoz szükséges szitákat készíti. Szitakötéssel városi kisiparosok foglalkoztak, akik nagy körzeteket bejárva többnyire vásárokon adták el árujukat. Szitakötő központ emlékét őrzi Székelykeresztúr régi neve: Szitáskeresztúr. – A szitakötés két alaptevékenységből áll: a szitavászon vagy szitafenék szövése és annak a szitakéregre való fölszerelése. A szitafeneket elsősorban lószőrből (általában magyarfajta ló farokszőréből) szőtték, aprólékos kézimunkával. A sűrű, a közepes és a ritka szita a különböző lisztminőségek, a selyemszita a kalácsnak való liszt szitálására szolgált. Módosabb helyeken a házigazda dohányszitában tartotta a pipába valót. Készítettek a szitakötőmesterek tejszűrő és levesszűrő szitát is. A malmok szitarendszerének megszövése szintén a szitások feladata volt. – A szitakötés korábban falusi háziiparként is virágzott. Családi munkamegosztásban az asszonyok szőtték a szitafeneket, a férfiak pedig fölfeszítették az általuk készített kéregre. A múlt század második felében a kenyérgabona termelésének megnövekedésével emelkedett a szitált lisztből sütött kenyér és a fehér lisztből készített sütemények fogyasztása, ami maga után vonta a szitás kisipar föllendülését. A falusi szitakötés háttérbe szorult, helyét a szitakéreg félkész-áru termelése foglalta el. A kéreglemez készítését kereskedelmi megrendelésre jövedelemkiegészítő foglalkozásként parasztemberek vállalták. A vörösfenyő (lat. Larix decidua) vagy nyárfafélék kérgét hántolták le, majd méretre vágva és szárítva szállításra alkalmas állapotba hozták. A szitakérget csomagolóanyagnak és dobozkészítéshez is fölhasználták. A múlt század végétől századunk első harmadáig nagyobb szitakéregtermelés folyt a Háromszéki-medence néhány községében (Csomakőrös, Papolc, Páké, Zalán, Zágon), ahonnan a századforduló tájékán Havasalföldre és Szerbiába is szállítottak szitakérget a kereskedők. A szitakötéssel gyakran párhuzamosan foglalkoztak a szitakötőmesterek a keretbe foglalt sűrű vagy ritkább dróthálóból font rosta készítésével. Legfontosabb termékük a gabonarosta volt, melyet kukorica pattogtatásra is használtak. A Tiszántúlon és Erdélyben a kecske-, juh- és gyenge borjúbőrből készült tarhonyarostákat a századfordulón vándor cigányiparosok készítették. – Irod. Juhász Antal: Kismesterségek (Orosháza néprajza. Orosháza, 1965); Molnár István: A szita- és rostakéreg készítése Kőrösön (Aluta, 1969); Bura László: Egy halódó szatmári kismesterség: a szitakötés (Népismereti dolgozatok, 1976. szerk. Kós Károly. Bukarest, 1976); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).
Ezt találtam róla a Tarsoly, az erdélyi hírnapló oldalán: Székelykeresztúrra annyira jellemző volt a szitaszövés, hogy régi neve Szitakeresztúr volt. Nálunk is volt ilyen színes kockás szövettel készült szita: az különboző színű lószőrből készült.


2019. január 22., kedd

A napimádó Jókai

A Magyar Kultúra Napján egy irodalmi ritkaság: Jókai Mór, a versköltő

Egy kézírásos lapot találtam ismeretlen Jókai verssel nagy-nagybátyám hagyatékában. Tanyai parasztember volt, az olvasókör egyik szervezője, egy ideig elnöke is. Nyitott és érdeklődő, újságolvasó ember, aki rokkantan került haza Isonzóról, úgyhogy volt ideje ilyesmivel bíbelődni.  Héjja (Pál) Sándor 1879-1968-ig élt.

A Napimádó vagyok című vers Jókai kevés költeménye közé tartozik - a neten se találtam róla csak egy utalást:

"...életének a sír felé hajló őszén is nyílnak kései, néha bátortalan, néha színpompás, meglepően üde virágai. Élete végső szakának műveit soroljuk itt el, amelyeket házassága óta alkotott: Ahol a pénz nem Isten című regénye, amely az Orth János legendáját dolgozza föl, A mi lengyelünk című elbeszélése, A férj kabátja című novellája (az utolsó, amely megjelent életében), A börtön virágai című regénye, amelyet 1904 tavaszán fejezett be Nizzában. (Hagyatékában utóbb egy Napimádó vagyok című költeményt és egy töredéknek maradt balladát: A cyclops megnősült címmel találtak, valamint két megkezdett művét: A világ teremtése és Grammatica viva. Ezek voltak utolsó munkái.)

Napimádó vagyok

Napimádó vagyok, miként ősapám volt!
Úgy hoztuk a vallást távol őshazából.
Ki is nem imádná a látható bálványt?
Ragyogó sátorát, hétszínű szivárványt.

Ha feljön az égre hajnalhasadásra, messzelátója,
Engedi bámulni magát emberszemnek,
fénykorongján sötét foltok megjelennek
Kilábol, kilobban egy-egy égő fáklya:
Fellázadó tűznek oszloppá nőtt lángja.
Mi az a sötét folt? Tán kitörő anyag?
Amit a Napanya eltaszít magától,
Valami nagy harag visszatérni gátol.
Tudós csillagászok nagy messzelátója,
E fényes titoknak nem lesz megoldója.
Tán az én képzelmem, az ős hagyományok
Szárnyas táltos lován odatalál rájok.
Álmodó szemeim lehunyva meglátják,
Azt a titokteljes napfoltos nagy fáklyát.
Ős hit szerint holtan mind a napba térünk,
Nagyon nagy világ az, benne mind elférünk.
Fényes nap meséjén örök életünk lesz,
Ott együtt találjuk minden örömünket.
Én is úgy képzelem: az a sötét napfolt,
Mi terjengve rivál égő tűz alapból:
Az ott a hitrege, boldogság mezeje,
Üdvözült lelkeknek megdicsőült helye,
Itt gyűl mindaz össze, aki hűn szeretett,
Hű kedvest, barátot, Istent és nemzetet.
Akinek a szívét szívvel kicserélték,
Aki hazájáért áldozta életét,
Ki az elbukottat magához emelte,
A jót nemcsak mondta, hanem meg is tette.
Akinek szerelmén nem fogott a rozsda,
A féltés nem váltá szívét haragosra.
Ki a megbánónak szívből megbocsátott,
Fájdalmában ajkát el nem hagyta átok.
Ott van, ott a világ, ahol csak szeretnek,
Vallást, nyelvet egymás szemére nem vetnek.
Nincsenek egymásra törő szenvedélyek,
Közös minden öröm, testvér minden lélek.                   
Így látom én a napfoltot lehunyt szemmel,
Amit ki nem bírtam venni látcsövemmel.
Hát az a büszke láng, mely szélin kitör,
Haragját nem tudni, honnan veszi, kitől?
Ah, az a magasra kitörő lángkéve,
A gyűlölők lelkét hordozza méhébe.
Akik nem tudtak mást, csak szívet gyötörni,
Vallásért és nyelvért egymás ellen törni,
Kinek örömük volt embertárs kínzása,
Megcsalt hű szerető keserves sírása,
Kiknek gyönyörűség volt a más fájdalma,,
Meg nem bocsátottak se élve, se halva.
Kik tábort vezettek nemzet eltiprásra,
Népet bujtogattak testvér kiirtásra,
Szították a tüzet tűzhelyen, oltáron,
S üszkeit elszórtál honn s túl a határon.
Ezeknek a lelke lobog ott a lángban,
A nap kitaszítja, nem tűri magában.
S majd ha egyszer nagyon sokan összegyűlnek,
A gyűlölet lángja nem fogy, sohsem hűl meg,
Akkor eltaszítja azt a nap magától,
Legyen üstökössé, eltaszítva, távol,
A csillag szférákon túlas sötét égbe,
Ott a rém csillagnak tündöklő fejében,
Küzdhet a gyűlölet aztán ezredéven.
Hogy törnek egymásra! Ki-ki minden ellen,
Nincs köztük egy angyal, mindannyi rossz szellem
Vallás, kimondott szó, emberi bőr színe,
Egymásnak halálos, dühöt keltő bűne.
Zsarnokok, kik űzött rabszolgát keresnek,
Lánc, korbács kígyói körülök repdesnek.
Egymásba harapva, egymást tépve-marva,
Pihenetlen dúlva a rémes zavarba.
Nem nyugvó gyűlölet rémséges káosza,
Viszi az üstököst, s ismét visszahozza.
Örökkön örökké, ezredek ezréig,
De a gyűlöletnek sohsem érik végit.

Napimádó vagyok: Te vagy az én napom,
Életem melege, élő csillagzatom.
Te világítod be nekem az égboltot,
Hadd legyek én mindig a te hű napfoltod.

Névnap régen és ma

A régi paraszti világban a születés és halál sokkal misztikusabb értelmet hordozott, semhogy azt ünnepelték volna a családban vagy a szomszédsággal. A gyermek Isten ajándéka volt, a gyerekhalál pedig igen gyakori. Máshogy kötődtek az emberi személyiséghez. Talán ezért nemigen ünnepelték a születésnapot. A védőszentet viszont igencsak számon tartották, hozzá imádkoztak és neki szentelték az újszülötteket. Ezért is kaphatta egy-egy "népszerű" szent ünnepe táján sok gyerek a keresztségben azt a nevet. A védőszent oltalmát kérték, és a ünnepén emlékeztek meg mindenkiről, hisz a névnapot a nagyobb közösség is számon tudta tartani. Még az én gyerekkoromban is, a hatvanas években a névestéket tartották meg úgy-ahogy a vásárhelyi tanyavilágban.
Gondolom, ezért nincs olyan hagyományos születésnapi dallam, amit énekelhetnénk a ma oly divatos születésnapi ünnepségeken. Szegényesnek érzem, hogy egyébként hagyománytisztelő családokban is a kölcsönvett Happy birthday-dallam hangzik föl, jó esetben legalább magyarul, vagy Halász Judit kedves dalát énekelik. De kísért a gondolat, hogy az Ez a nap más, mint a többi... 1986-ban megjelent dal egyik ösztönzője is az Isten éltessen kívánság kikerülése volt. 
Érdekes, hogy a régies és ugyanakkor profán Vivát!, az Éljen! szinte teljesen kikopott a magyar szóhasználatból.
Mi a családban a Serkenj föl kegyes nép! kezdetű népdalt szoktuk énekelni: 

Serkenj föl, kegyes nép! Mosolyog az hajnal,
arany szárnytollakkal repdes, mint egy angyal.

Ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik,
liliom rózsába meg is törölközik. 

Amennyi fűszál van a tarka mezőben,
annyi áldás szálljon ... fejére!

Amennyi vízcsepp van a tenger medrében, 
annyi áldás száljon mindnyájónk fejére.


A Wikipédia szerint: a dallamot és első versszakot Kodály Zoltán gyűjtötte 1916-ban a Bihar vármegyei Nagyszalontán. Elsősorban névnapokon énekelték.
A többi versszak részben Arany László – Gyulai Pál 1871-ben kiadott Magyar népköltési gyűjteményéből, részben Kálmány Lajos: Koszorúk az Alföld vad virágaiból című, 1877–78-ban kiadott két kötetes könyvéből való.
Képtalálat a következőre: „az állatöv csillagképei”

Vannak más népi köszöntők és mondókák, melyek leginkább János és István naphoz kapcsolódtak, mikor a "két ünnep közt", karácsony és újév idején, vagy úgy is mondták, hogy karácsony nyolcadában volt idő és mód a névesték megünneplésére. Inkább az alkalomnak, az összes résztvevőnek szólt, mint a személynek - hisz a nyári névnapokat aligha tartották meg így...

Virradj fel neved napjára, vagy Virradj fel a te napodra,
Sok számos boldog órára.
Mit eddig kívántál,
És úgy óhajtottál,
Ím arra jutottál.

Kívánom Isten éltessen,
Sok számos boldog éveken,
Szebbeket s jobbakat
És gazdagabbakat
Szívemből kívánok!

2019. január 21., hétfő

Új tavaszig...

Új tavaszig vagy a halálig 

Most, hogy megint útfélre estem,
Eltünődöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.

Borult egek kevés azúrral,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Pár ájult nóta, tépett húrral.
...
Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt,
Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?
Lassan szétszéled a homályban
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem -
Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Új tavaszig vagy a halálig.

Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.

                                            Tóth Árpád       
                              Új-Tátrafüred, 1925









2018. október 15., hétfő

Centenáriumi emlékmű


Az 1914-ben 62 ezer lakosú Hódmezővásárhely akkor lényegesen nagyobb közigazgatási területéről az első világháború alatt csaknem 15 ezer katonát állított ki. A hősi halottak száma közel háromezerre tehető azokkal, akik a harcok után, ill. az ott szerzett sérülés vagy betegség következtében hunytak el.
A lakosság arányában ebből a városból vesztették életüket legtöbben a harctéren. Nem volt vásárhelyi család, mely nem gyászolt volna hősi halottat. Így nem véletlen, hogy itt állították az egyik legnagyobb első világháborús emlékművet, a Pásztor János által mintázott, a főtér képét a mai napig meghatározó lovas huszár szobrát.
A város a centenárium alkalmából megörökítette az összes elesett katona nevét a szobor előtt. Az átadás 2018. március 14-én volt. Szilágyi Balázs a lovas szobor előtti járólapként rozsdabarna árnyalatú corten acélból készült, alulról megvilágítható sávban nyújtott téglalapokon helyezte el a hősök neveit lézeres betűkivágással.
Nagyapám testvérének neve is ott áll a félelmetes méretű rozsdás vasmezőn: Héjja Géza Ferenc

2018. október 11., csütörtök

Kaszaszék


Hazafelé

Még emlékszem a kaszaszékre
a széles, görbe kaszaélre,
vakrozsdás, félhold kaparókra,
holt dédapám sosem hallott
meséiből kelt napokra…
A szarufáról rézveret lóg,
itt valaki szűcsmester volt.
A vert falba vájt kisablakon
csorog a fény a ványolóra.
A szemöldökfa addig ér,
ágaskodni nem lehet.
Gubbaszt a mester, ujjain
táncolnak véres fegyverek:
görbe kés, ár, horoló,
beretva, szirony-cakkozó.
Nyögve dúdol a bőr felett;
füstre tett sonkára gondol,
vagy a búza és bekecs
összevetett árán nevet?

Rég nem nevet itt már senki,
hullik a falból a törek.


A család másik fele, férjem elődei mesteremberek voltak: 
szűcs, takács, konzervmester, stb, szintén Vásárhelyen.













     


Szűcsszerszámok: 1. kád. 2. fésű, 3. kasza, 4. pamacs, 5. szkáfavas, 
6. szkáfaállvány, 7. fésű, 8. mosókés



                                   1. almázó 2. rózsavágó 3–4. csipkézők 5–6. törökvasak 7. rózsavágó 
8. lyukasztó 9. csipkéző 10. szélesplajbász 11–12. cérnakarikák 
13. cérnakarika, gombolyítva 14. kaszakő 15. kaszálóf 16. csipkéző 
17. almázó 18–19. árak

2018. október 8., hétfő

Öt éve éledt újra a necc Vásárhelyen

A Vásárhelyi Hírek 2013 szeptemberében megírta, hogy a vásárhelyi Németh László Városi Könyvtár Sándor Istvánné és barátai kezdeményezésének élére állt és meghirdette egy rececsipke gyűjtemény létrehozását.
Az azóta eltelt 5 évben ennek a szép kézimunkázásnak tucatnyi művelője lett, Sándor Istvánné jóvoltából. A Németh László Városi Könyvtárban nyílt kiállításon a csipkekészítéshez kedvet kapott „tanítványok” több mint száz darabból álló kiállítása látható október 25-ig.
Benyhe Zsuzsa és Sándor Istvánné önkéntes kezdeményezése nyomán a rececsipke, vásárhelyi szóhasználattal a necc készítése, egy jellegzetes vidék paraszt-polgári kultúrájának kézműves technikája éledt újjá.
A Vásárhelyen necc-ként ismert, többnyire fehér, leheletfinom függönyök, terítők a halászhálók mintájára csomózott, rámára feszített háló hímzésével készülnek. Ez a reneszánsz kori kézműves technika a 19-20. században másodvirágzását élte és Vásárhelyen olyan elterjedt volt, hogy országszerte sokfelé szállították. A Hódmezővásárhelyi Háziipari Szövetkezetben volt a "hattyúdala" - a népi demokráciában ugyanis a nagy múltú egyházi alkalmazás és a polgári jellegű minták miatt nem került a támogatott kézimunkák közé. A hatvanas évektől kezdve szinte mindenki elfeledte, legfeljebb más csipkével kombinálva alkalmazzák. Érdemes megjegyezni, hogy a rózsás díszítés 2015-ben bekerült a helyi, majd a megyei értéktárba.
http://vasarhelyihirek.hu/reneszanszat_eli_a_rececsipke_vasarhelyen

2018. október 5., péntek

Vásárhelyi necckiállítás

A városban csak neccként ismerik a rececsipkét, mely a térség igazi kuriózuma, hiszen sehol máshol nem igazán foglalkoznak már ezzel. A míves kézimunkák készítése legalább 100 éves múltra tekint vissza Hódmezővásárhelyen. A rózsás díszítés 2015-ben bekerült a helyi értéktárba, majd később a megyeibe is. A rececsipke elkészítése rendkívül bonyolult. Először ugyanis az alapot adó hálót kell elkészíteni, ezután jöhet a különböző öltésekkel történő díszítés.
- Nagyon összetett feladat, mert nem olyan, mint a horgolás vagy a kötés. Először megcsináljuk a hálót. A hálót utána kifeszítjük, elkezdjük hímezni. A hímzés különböző öltésekből, díszöltésekből áll. A vége egy csodálatos leszámolható mintájú munka. – mondta Sándor Istvánné, rececsipke készítő.

Sándor Istvánné 10 éve ismerkedett meg a necc készítéssel. Mentora a 92 éves Halász Andrásné volt. Öt éve önálló kiállítása nyílt a könyvtárban, azóta pedig az intézményben szakkör formájában adja tovább tudását. A tegnap nyílt tárlaton már tanítványainak munkáit tekinthették meg az érdeklődők.
- Öt évvel ezelőtt idefújt a szél a könyvtárba tulajdonképpen és kaptam egy csodálatos lehetőséget egy önálló kiállításra. Ez az álom tovább folytatódott mert nekem is mindig az volt az elképzelésem, hogy tovább adjam a tudásom mint, ahogy Halász néni nekem. A mai napig közel 30 embert neveltem ki. Nekik ez a jubileumi kiállításuk. Ezek a csodálatos munkák az ő ügyességüket mutatja. – tette hozzá Sándor Istvánné.
A több mint száz darabból álló kiállítás, mely a könyvtár gyűjteményének régi csipkéit is tartalmazza, október 25-ig tekinthető meg a Németh László Városi Könyvtárban.(http://www.vasarhelyitv.hu/hirek.php?hir=13800)
 
promenad.hu

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...