Megjelent egy cikkem a
Vásárhelyi Látóhatár októberi számában. Nemcsak a neccről szól, hanem a
Néprajzi Társaság Tradíció pályázata is megismerhető belőle...De az adatközlőimnek is tartoztam annyival, hogy közzétegyem a történetüket. Ez a szöveg olvasható:
Újdonsült régiség
A cím ugyan
önellentmondást rejt, de mit mondhatunk egy szinte már elfeledett dologról,
amit sikerült újra fölfedezni és ráirányítani a közfigyelmet. A neccről van
szó, aminek a megmentésében a Vásárhelyi Látóhatár derekas szerepet vállalt
azzal, hogy 2013. évi őszi számának oldalain és bemutatóestjén helyet adott a
kezdeményezésemnek, hogy mentsük meg egy városi gyűjtemény formájában a még
Vásárhelyen föllelhető necc kézimunkákat.
Akkor már évek óta
erősödött bennem a győződés, hogy különös jelentőséggel bírt városunk életében
ez a régi kézművesség. 7-8 éve, mióta elkezdtem ezzel a témával foglalkozni,
egyre több utalást találtam Vásárhelyre. Valami megérzés azt súgta, hogy
érdemes ennek a történetnek a nyomába eredni…
Akkoriban léptem be a
Magyar Néprajzi Társaságba egy kézműves barátnőm nógatására. Ez a szervezet
nemcsak tudós néprajzosokat gyűjt össze, hanem számít a helytörténet és
honismeret iránt érdeklődő műkedvelő kutatókra is, és Önkéntes Gyűjtő
Szakosztályában egybegyűjti őket és némi szakmai segítséget biztosít számukra.
A leghatékonyabb eszközünk az évenkénti Tradíció Néprajzi Pályázat, ahová bárki
jelentkezhet a lakóhelyén, a családjában vagy tágabb környezetében
összegyűjtött kisebb-nagyobb írott, rögzített hang-, kép- vagy éppen tárgyi
anyagával, mely múltbeli hagyományról, szokásról, jeles személyről vagy
eseményről szól. Nem feltétlenül szükséges a kor- és társadalomrajz
felvázolása, de természetesen növeli a munka értékét. Mindjárt bevezetőmben
szeretném bátorítani a hon- és helyismeret szerelmeseit, hogy ha ismernek
megörökítésre méltó, sőt megmentendő értéket, járják körül a témát, tudjanak
meg róla minél többet, és örökítsék valamilyen alkalmas formában. Keressék a
Tradíció Pályázat honlapján (http://tradicio.weebly.com)
a készülő anyag benyújtási lehetőségét. Szerény anyagi elismeréssel kecsegtet
ugyan az értékelés, de a legnívósabb szakemberek bírálják el a beadott
dolgozatokat, javasolják a szerzőnek a továbblépés lehetőségeit – de a
megmérettetés legbecsesebb hozadéka, hogy a legkisebb arra érdemes mű is örök
időkre bekerül a Magyar Néprajzi Múzeum Adattárába! Onnan hivatkozható,
idézhető és kutatható a továbbiakban.
Magam is erre a
pályázatra készítettem egy dolgozatot a necckészítés hódmezővásárhelyi
történetéről. Nem hiába dolgoztam rajta régóta: kiváló oklevelet kaptam és egy
kis ismertetőt is tarthattam a pályázat díjkiosztóján, május 9-én.
A neccgyűjtemény
alapítását egy vásárhelyi necckészítővel, Sándor Isvánné Marikával
kezdeményeztük, és a Németh László Városi Könyvtár kezdettől fogva biztosítja a
helyet és segít a kapcsolódó szervezésben. Ők találták a hírt egy 1929-es Vásárhelyi Ujság-ban, hogy tíz éve
lendült föl a városban a neccmunkák háziipari rendszerben való készítése.
Annyira elterjedt ez idő alatt a – hivatalosan egyébként rececsipkeként ismert
– kézimunkafajta előállítása, hogy a korabeli hírlapíró szerint „a vásárhelyi nóta, vásárhelyi kerámia és
vásárhelyi „receipar”: a legújabb hármas specialitásunk!”
Tovább böngészve a
régi újságokat rájöttem, hogy a mostani „kisvállalkozás-ösztönző központi
intézkedésekhez” hasonlóan az első világháború utáni években is így igyekeztek
talpra állítani a vidék gazdaságát a képzetlen női munkaerő bekapcsolásával.
Akkor még bátran építhettek a lányok és asszonyok kézimunkázási ismereteikre
azok a fölvilágosult, módos és jótékony úriasszonyok, akik tanfolyamokon tanították
a városba kerülő, a paraszti termelésből kiszoruló nőket, hogy „sokaknak nagyobb darab kenyeret”
adjanak tiszta és nőies kézimunka készítése által.
Három év alatt, 1922-re háromezer asszonyt és lányt foglalkoztatott a már-már
európai hírű „receipar”, amit ugyan sakkban tartott magas áraival „a cseh cérnagyár, és az egzotikus, de
nyavalyásan silány anyagú (klórozott) kínai gyártmányok”. Később a
gazdasági válság törte le az árakat – és megcsappant a fizetőképes kereslet is…
Nincs új a nap alatt…
A szociális érzékkel
megáldott Kiss Lajos, Vásárhely nagy néprajzosa e folyamatokat nem említvén
1941-ben A szegény asszony élete című
munkájában ugyan a „nehezen élők”
közé sorolja a neccelőket, de a megnevezés inkább a tisztességes életre
vonatkozó formula volt. Így kesereg: „Eleinte
heti 3-5 pengőt kerestek vele, ha szorgalmasan dolgoztak; ma már felényit se
lehet. Azé a haszon, aki csináltatja.”
Megpróbáltam ennek is
utánajárni: kik és hogyan bonyolították ezt a laza bedolgozói hálózatot.
Lengyel nővérek a Budapesti Árumintavásáron, 1920-as évek
A kertvárosi iskola nyugdíjas tanítónőjének,
Virág Jánosné Lengyel Ilona nagynénjei, Lengyel Rózsi és Erzsi árván maradtak.
A Zrínyi és a Szegvári (ma Madách) utca sarkán levő korábbi családi fűszerüzlet
helyett Erzsi a mai franchise-rendszer mintájára Cadeau
csokoládéboltot vezetett a Népbank épületében (Andrássy út 10), majd varrónő
nagyanyjukkal necc-vállalkozást indított. A pesti beszerzések intézése során
bonyolította a necc kereskedelmét, míg Rózsi otthon szervezte a bedolgozókat.
Nem vethette föl őket a pénz, mert az édességboltot nem adták föl, önálló
üzletet sem tudtak nyitni, de az újabb háborúig tisztességesen megéltek a
kiegészítő tevékenységből. Sajnos közvetlen utód nélkül haltak meg – Ilonka
néni őrzi néhány portékájukat.
A másik élettörténet
már szívszorítóbb – és ebből sem a népnyúzó kereskedő képe rajzolódik ki…
Eszlári Bözsike rátermett mezőtúri lánykaként a piacon találkozott a vásárhelyi
neccel – és ideszegődött a vásározó házához, hogy megtanulja. Idővel már
nemcsak a neccel, de egy vásárhelyi vállalkozó kedvű fiúval is jegyben járt,
majd itt telepedtek le. Országszerte árulták a piacokon a necceket, fölvették a
rendeléseket, majd egy következő havi vásáron hozták is a portékát. Bözsike
tervezte az ágy- és asztalterítőket, függönyöket és szekrénycsíkokat. A monoton
hálókötést és a „cakkozást” (a szélek körbehurkolását) a kezdőkre vagy nehezebb
kezűekre bízta. A leszámolható minta beszövése vászon-, vagy pláne
csipkeöltéssel - vásárhelyiesen a „tőtés” - már minőségi munka volt; ezt maga
végezte, s ha kiadta a kezéből, nem kapta meg akárki…
Eszlári Bözsike családja és a bedolgozók
1952 őszén a
kollektivizálás újabb hullámában Bözsikéék egész készletét államosították,
kiskereskedői iparengedélyét bevonták – ezzel földönfutókká váltak, mint
annyian mások akkoriban... Pedig hosszú évek munkájával tudták megszerezni kis
házukat a Kállay (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca egyik közében… Hogy mi lett
eszköz- és árukészletükkel? Ismert, hogy ugyanabban az évben létesültek
országszerte a szocialista Népművészeti és Háziipari Szövetkezetek… Nyilván nem
a semmiből, hanem a Bözsike-féle kiskereskedők anyagi alapjain! Kétségkívül
tiszta munkajogi viszonyokat teremtett a szövetkezet, továbbvitte és
népszerűsítette a szőrhímzések mintakincsét, de keletkezésének árnyoldaláról
nemigen lehet olvasni…
Férjem Tarján-végi
nagymamája is bedolgozó volt, és mint annyi más ’háztartásbeli’ asszony, ő is a
Háziipari Szövetkezet által jutott önálló nyugdíjhoz, ami nagy szó volt, és
szintén a szövetkezet érdeme. Mindig kész hálót kapott és azt hímezte, önálló
ízléssel; a rámára feszítés, a keményítés és a cakkozás a nagyapára maradt.
A már a
húszas-harmincas években fölfedezett és megmentett szőrhímzéssel ellentétben a
neccel a szövetkezet sem tudott mit kezdeni– senki nem ismerte föl benne a
középkori, sőt a Tótkomlós környékén mostanáig használt főkötőket,
reneszánszkori táblásan, hímzéssel kombinált terítőket és a Felvidékről
megmaradt csodás lepedőszéleket… Nem volt, aki visszanyúlt volna érte a
régmúltba - csak a gyakori egyházi, és a 19-20. századi jellegét vesztett,
polgári alkalmazásokat látták benne. Így, a tűrt
és tiltott kulturális érték határán billegve, a necc a szó szoros és átvitt
értelmében kikopott a használatból. A hatvanas években épülő bérházakba, az új
bútorokhoz már senki nem keresett necc terítőt, és olcsóbb volt a modern
nejlon-függöny is minden kézimunkánál!
Hiába volt a neccnek négy-öt évtizedes reneszánsza Vásárhelye, már senki
nem szövi a hálót, és eltűntek a hímzőrámák…
Észrevettem, hogy ma
a hagyományőrzés nemcsak a régmúlt népi hagyományainak megbecsülésére és rögzítésére
törekszik, hiszen a még éppen belátható közelmúlt is rohamosan süllyed a
felejtésbe. Ezért igyekszem évek óta visszaszerezni a necc hírnevét, ami annyi
dolgos vásárhelyi asszonynak adott a múltban több-kevesebb megélhetést. Eddigi munkám és dolgozatom a Néprajzi
Társaság Tradíció Pályázatán emléket állít a ráma fölött görnyedő és a
kereskedelmet szervező necckészítő elődeinknek. Úgy érzem, a régi kézimunkák és
neccelő eszközök gyűjtésével és azzal a necckészítő tanfolyammal, amit Sándor
Istvánné tartott a télen a Németh László Könyvtárban, sikerült újra
ráirányítani a város közvéleményének figyelmét erre az eltűnőben levő kézműves
foglalkozásra. Az, hogy az ősi eredetű technika megmentésén túl
vizsgálódásaimmal föltárult a háziipari szövetkezeti mozgalom létesítésének
árnyoldala, némi elégtételt is szolgáltattam hányatott életű és sokszor
érdemtelenül elmarasztalt elődeinknek.
A szőrhímzés egyik
megmentőjének, a szavaival élve: Erőfeszítéseim nem maradtak visszhang nélkül: év elején a Hódmezővásárhelyi Értéktár Bizottság sorban
ötödikként, javaslatomra fölvette a necckészítést a város védendő kulturális
értékei közé. Egy újonnan felismert, múltban elterjedt mesterséget olyan,
csaknem százéves, elismert hagyománnyal bíró jellegzetességek mellé, mint az
említett gyapjúhímzés, a helyi fazekasság és az olvasókörök…
37 éve Fejes Zsuzsiként jöttem el Vásárhelyról. és most örvendek, hogy visszaadhatok valamit a bőségesen kapott útravalóból azzal, hogy - a vásárhelyi hímzés megmentőjének, Dr. Wiener Tiborné Bakos Margitnak szavaival élve - „próbáltam életre kelteni… szóval és tettel, és írásban visszaadni az ősi örökséget az utódoknak.”
Nem árválkodtak már az idén a vásárhelyi neccek a halasi
csipkekiállításon. Előszörre jelentek meg a szomolyai asszonyok rececsipkéi
is. Sajnos a rececsipke ottani reneszánszának elindítója, Gizi néni,
Szabó Józsefné nem volt ott, megözvegyülvén beköltözött a családjához Miskolcra,
de a rámát oda is magával vitte. Ő hosszú évek óta tartott
mesterségbemutatókat a 
