Vásárhely és a necc

Sándorné Marikától tanultam meg a neccelést. Azzal kezdődött, hogy senki nem ismerte a kifejezést, hogy "necc" - pedig Vásárhelyen csak így emlegették. Hónapokba telt, míg rájöttem, hogy csipkének tartják, mégpedig rececsipke a neve. 6-7 éve sem  Budapesten, sem a neten, fórumokon nem találtam olyan embert, aki csak ismerte is volna ezt a régi kézimunkát, pláne nem űzte már senki a mesterséget. A mi korunk nem kedvez az ilyen haladatlan kézműves technikának.
Természetesen Vásárhelyen bukkantam rá Marikára is, aki szintén felnőtt fejjel sajátította el a necc készítését, és jegyezte el vele magát egész jövendő életére...

Az a megfigyelés alakult ki bennem, hogy a necc kifejezetten jellemző volt a két háború között Vásárhelyre. Az 1953-ban alapított Népművészeti és Háziipari Szövetkezet erősítette és tovább éltették a kézművességet a proletárdiktatúrában is. Hódmezővásárhelyen hosszú távon jól működött a bedolgozói rendszerre épülő szervezet, és a vásárhelyi szőrhímzés is ennek az átgondolt törekvésnek köszönheti újra felvirágzását, elismerését és gazdagodását.
Gyerekkoromban még sok vásárhelyi polgár- és tanyáról városba került parasztasszony igyekezett megszerezni a saját jogán az állami nyugdíjat. Erre az ügyesebb kezűeknek kézenfekvő lehetőséget nyújtott a  Háziipari Szövetkezet, ahová bedolgozóként a rendelések szerint leadhatta saját készítésű kézimunkáit. Éhbér volt ez ugyan, de abban a pénzszűkében a havi mellékes is jól jött, hisz nem kellett vergődni a munka megszervezésével: otthon tudták végezni a saját pihenésükből elcsipdesve a munkaidőt. És ne felejtsük el, hogy a parasztság vérében van, hogy nem tud ölbe tett kézzel ülni. Nem is volt akkor a semmittevéstől depresszióba süppedő parasztember vagy asszony! Amíg a szemük bírta, ezt a kétkezi munkát ülve is sokkal kényelmesebben végezhették, mint a kapálást, kertészkedést... Az akkori vásárlási igényszint sokkal alacsonyabb volt - és az asszonyok keresménye nemcsak a kosztpénzt  fedezte. A fiatalabb háztartásbelieknek, akik 'nem mentek el dolgozni' (állami munkahelyre), rangot adott az önálló nyugdíj reménye, az özvegyen maradtaknak pedig létbiztonságot jelentett az ínséges özvegyi nyugdíj mellett a saját nyugellátás.
A házban a "lakóasszony", egy cipészmester háztartásbeli felesége volt bedolgozó a "Háziiparba" - de később, már iskolás koromra, 1960-tól kezdve már inkább horgolt-kötött babaholmikra és kesztyűkre kapott megbízást és alapanyagot.

Érdekes, hogy a férjem nagymamája is, aki természetesen szintén nem volt állásban, bedolgozó volt. Az ő életében nem is esett szó erről, mert sajnos egyetlen kézimunka se idézte ezt az időt a lakásukban... Később emlegette föl a férjem, hogy a nagymama is neccelt - mégpedig az igényesebb részt, a beszövést készítette. Készen kapta a meghurkolt hálót, a nagyapa beáztatta keményítős vízbe és ő feszítette föl a keretre, ami egy méteres is lehetett  hosszában. Keresztben kb. fél méter volt, amit az asszonyok karja átért - mert alul-fölül fűzték át a fonalat a tompa hegyű tűvel. Aztán a nagymama végezte a háló hímzését a "háziiparból" kapott horgolócérnával és minta alapján. A terítők szélének hímzésébe és a cakkozásába, a terítő kivágásába aztán megint besegített a nagypapa.