A népdalok szelídsége

Nem mindegy, hogy mivel átkozódik, ha már arra vetemedik az ember. Dalban, nótában ritka az átok. Idén százéves (!) Édesanyám a minap az ismert vásárhelyi népdalt így énekelte, egy ismeretlen második versszakkal:

Zöld erdőben, zöld mezőben sétálgat egy páva.

Kék a lába, zöld a szárnya, aranyos a tolla.

Hívott engem útitársnak, el is megyek véle,

Vásárhelyen nincsen olyan legény, sej, aki nekem kéne.

Anyám, anyám, édesanyám, maradásom nincsen,

azt a legényt, kit szerettem verje meg az Isten.

Haloványan süssön reá a fényes holdvilág,

sírva járjon el a rácsos kapum előtt, sej az a lacibetyár.

 

Az ismert változat:       

Anyám, anyám, édesanyám, menjen az erdőbe,

Keresse meg azt a pávát, kérdezze meg tőle,

Nem látta-e a kedvesem abban az erdőben,

Kiért fáj a, fáj a gyönge szívem, sej meg is halok érte.  

A Magyar népdaltípusok példatárában a 8. sz. Újszerű kis ambitusú dallamként határozzák meg, és az Alföldön találták legelterjedtebbnek: Dunántúl (17), Felföld (34), Alföld (47), Erdély (1)
Moldva és Bukovina (1)

Meghökkentő a verses-dalos megátkozás, de milyen szelíd ez az átok! Édesanyám még ezzel a szöveggel hallhatta hajdan a dalt. Úgy alakult a szöveg, ahogy az évszázados vallásos hiten alapuló paraszti kultúra, a visszafogott és tiszta népi erkölcsiség sugallta. A halvány holdvilággal való fenyegetődzés is kíméletesebb, mit a sápadt napvilág...Még a legény se elvetemült szívtipró, hanem csak huncut lacibetyár!  Átok, ami halovány holdvilágban merül ki. Milyen enyhe fogadkozás ez, mennyire ártó is a szándék? Annyira szép ez a letisztult, szolid érzésvilág, ami egy régi népdalban tükröződik... Én ezt a szelíd lelkületet láttam paraszti környezetemben.

Sose hallottam a szüleimtől szaftos káromkodást vagy átkozódást - még állattra se  De a akkori polgári szemlélet se tűrte a szidalmat, sértő szavakat. Emlékszem arra a mély fölháborodásra, amivel a gimiben, Hódmezővásárhelyen Szappanosné Anna néni, a biológia tanárunk fogadta, ha valamelyikünk lehülyézte a másikat...

Más, újmódi variánsok hangvétele, úgy érzem, kiérleletlen, suta, gyakran nem csak pikáns, inkább durva.  Meghökkenteni akarnak, öncélúak és nem (jó) szívből jönnek. 

Észrevettem Édesanyám más népdalszövegében is a föntihez hasonló enyhítő változtatást:

Túl a Tiszán faragnak az ácsok, 

idehallik a kopácsolások,

eredj lányom kérdezd meg az ácsot,

ád-e csókért egy kötény forgácsot?

Édesanyám huncutok az ácsok,

méregdrágán mérik a forgácsot,

kilenc csókot ígértem már érte,

a tizediket ráadásul kérte.

A közszájon forgó változatban nagyobb kedvvel szórja a lány a csókot: kilenc csókot adtam neki érte...

Egy újabb keletűnek gondolt harmadik versszak már teljesen tréfába fordul:

Kék a kökény, zöld a petrezselyem,

tótágast áll bennem a szerelem,

jaj, Istenem, most már mit csináljak,

szeressek-e, vagy tótágast álljak?

Az ismertebb változat, talán régebbi népdalt szerintem felénk nem énekelték:

Zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár.

Kék a lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyen jár.

Várj, madár, várj, te csak mindig várj,

míg az Isten megengedi, tied leszek már