Kölesd és megint Szt. Erzsébet

A borsólyuk készítés kapcsán még májusban említett sióagárdi hímzésekről a Kölesdi Közéleti Egyesület jól gondozott  oldalain olvastam. Kiállítási beszámolót találtam (2009. augusztus 20) Dr. Fisi Istvánné népi iparművész sióagárdi kézimunkáiból.
Mi jó jöhet Kölesdről? - vetődik föl az emberben a bibliai kérdés. Pedig működik évek óta egy Népfőiskola is ezen a tolnai kis településen, és a művelődési háznak irigylésre méltó rendezvényei vannak. Hál' Istennek, olykor eldugott helyeken is meglepően erős helyi kezdeményezések virágoznak hosszú ideje. Jó szervezőképességű vezetőn múlik a dolog - az emberek szívesen működnek együtt a környezetükben élő rátermett társaikkal. Mindenki szeret a lakóhelyéért tenni valamit.

Szent Erzsébetről keutakodva bukkantam rájuk, ugyanis dicséretes buzgalmukban bemutatták annak idején a 800 éves születési évfordulón az Erzsébet életéről, emlékezetéről összeállított „Korona, kenyér és rózsák”  című kiállítást, és a tetejébe még önzetlenül megtekinthetővé is tették a hálón bóklászók számára. Csak remélni tudom, hogy a naplómban  is megnyílik az ablak... Kellemes meglepetés azt is, hogy a kiállítás elindítója a német evangélikus egyház! Úgy látszik, ott működik az ökumené...

De most vissza a hímzésekhez:

Sióagárd

Sióagárd a Sió és a Sárvíz közé zártan, Szekszárdtól 8 km-re fekszik. Mai nevét 1903-ban vette fel.
A lakosság őseinek a török idők után betelepülteket tekinthetjük. A török világ előtt magyarok lakták a községet, majd a XVII. század második felében rácokat, később kis számban németeket telepítettek a faluba. Az eredetileg vegyes összetételű település lakói magyarnak tartják magukat. Ez azzal magyarázható, hogy korán elindult az elmagyarosodás. Ma egy homogén, elszigetelten élő katolikus közösség - kifelé zárkózott, de az új befogadására mindig hajlamos.

Népviseletük fő alapanyaga az 1800-as években a maguk szőtte kendervászon és kékfestővászon volt. Legjellegzetesebb ruhadarabjuk az apró rödökbe szedett korcospéntő(alsószoknya), mellévarrott ujjú, subrikkal díszített béümög(ing) és kenyett kötény. Ez a hétköznapi viselet volt. Ünnepeken két, három péntőt vettek a felsőszoknya alá. A pruszlik is megjelenik selyemből. A lányok és asszonyok viselete csak színeiben különbözött.

1906-tól megjelenik a slingült ümög. Az első világháború alatti és utáni években kezdik hímezni fehér gyolcsra, színes fonallal a pruszlikot és az ingek mellét, ujját.
A 20-as években virágos kázsmér és selyemszoknyát, alá két péntőt és négy-öt fehér szoknyát húznak, hozzá slinült üngöt, kázsmér és selyem pruszlikot, fekete falú, színes virágú selyem és bársony kötényt viselnek. Jellegzetes a bütykös kapcsa és a rózsás tutyi.
1946 után a kivetkőzés időszaka Sióagárdon is megkezdődött.

Hímzés

Fehérhímzéssel a férfiingeket, női ingek ujját díszítették. A hímzés színes változatával a lányok, asszonyok pruszlikján, női ingek ujján és elején találkozunk, amelyet borsólyuk szegély zár le.

Alapanyag: fehér sifon vagy vászon

Fonal: gyöngy vagy hímzőfonal (régen fénytelen pamutfonal)
Öltések: lapos öltés (merőleges irányban), száröltés
Szélmegoldás: slingelés, vagy borsólyuk (permetkék, bordó, piros lila vagy fehér)
Színei: világospiros, sötétbordó, sötétzöld, permetkék, parasztrózsaszín, sötétsárga, sötétlila, búzakék vagy fehér.
Motívumok: rózsák, tulipánok, bimbók, gyöngyvirágok, szegfűk, holdacskák, nefelejcsek, vajvirágok
Mai felhasználás: terítő, étkezési szett, futó, függöny, párna, blúz, ruha