A MI KERTÜNK
A hó színén a macskanyom
cikk-cakkja kedves, kósza jel…
Alatta gally, fű, sárga torzs,
szemétkupac. Hó rejti el.
A vén gereblyét őszidőn
a kertész hagyta tán oda?
Most hó lepett hosszú nyelén
nem fáj a rögre vasfoga.
Alvó barackág, messze néz
a meggyfa mellett nőtt füge…
Szederjes szárán őrzi még
a nyár tüzét rózsánk szive.
Sötét dolmányú
varjú száll
a görcsös vén
dió felett,
csak némán
száll, nem mondja, kár,
pedig a kert már
elveszett.
Vagy hallod még
hó alól
a kert kifúló
sóhaját,
a zúzos ág közt
átbukó
és varjú-tépte
fényt magát?
A lucfenyő
tövéről kelt
tövisbokor csak
bólogat,
s Krisztust
felvérző körmeit
feszítve ráz le
porhavat,
toboztól sárga
fagy-mohát,
lemálló felkötő
kacsot,
és gőgösen
csapkodja meg
a szél cibálta ablakot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése