2016. június 5., vasárnap

Százéves elfelejtett történet


A nagymamám hagyatékát annak idején nemigen néztük át - fiatalok voltunk még hozzá, mi  unokák, Édesanyám pedig "nagyon vigyázott rá", nehogy elkallódjon. A mama húsz évi özvegység után hagyott itt bennünket, s újabb harminc év után kirámolva a szobáját, álmélkodva találtuk meg a nagyapám és testvérei között folytatott első világháborús levelezést. Katonaságot, háborút leszámítva ki se léptek Vásárhelyről és a tanyából, csak akkor fanyalodtak papírra, ceruzára. Az egész paksaméta még földolgozásra vár, de a leghomályosabb szálat elkezdtem botogatni.
Nagyapámék hárman rukkoltak be 1914-ben. A legidősebb testvér, Ferenc bácsi elesett a fronton, a Tatánál tíz évvel idősebb másik bátyja rokkantként került haza, és nem nősült meg. Ő maga úgy-ahogy gyógyuló sebesülésekkel megúszta a háborút, és leszerelve rögtön családot alapított. A nagy háború centenáriumán már megvan a korom hozzá, hogy utána eredjek a családi históriáknak. Nem hagyott nyugodni, hogy egy leszármazott nélkül elhalt háborús áldozat után ennyire semmi nyom ne maradjon.
Gyerekként annyit tudtam, hogy Ferenc bácsi neve  is föl van vésve arra a  világháborús emlékműre, amit 1925-ben avattak föl Vásárhely külterületén, a mi tanyánkhoz közeli belső-szőrháti iskola mellett.
 
A Belsőszőrhát-Vereskutason felállított első világháborús emlékmű avatási ünnepsége 1925-ben

A belsőszőrháti (vereskutasi) iskola "árnyas kerthelyiségében" 1925. június 1-jén, Pünkösd hétfőjén avatták fel az útra néző monumentális emlékművet. A Vereskutasi Olvasókör megrendelésére készült 350x230 cm-es emlékoszlopban elhelyezett, "Az 1914-1918 évi világháborúban elesett Vereskutas környékbeli hősök" feliratú márványtáblára aranyozott betűkkel 57 nevet vésettek és alájuk a "Küzdöttetek véreztetek drága szép hazánkért / dicsőséggel meghaltatok Nagy Magyarországért!" szöveget. A hősök emléke előtt zászlót hajtó honvéd, az alkotók, a Kriván testvérek meghatározása szerint, a többszörösen kitüntetett katona szobra áll. Az emlékmű költségeit Kmetykó Károly tanító vezetésével köri tagok, környékbeliek hozták össze. (Makó Imre: Első világháborús emlékművek Hódmezővásárhelyen és határában, A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve, 1997)

Az iskolát az olvasókörökkel együtt fölszámolták a hatvanas évek elején, nekem már alig van róla emlékem. Szerencsére az emlékművet megőrizték a sóshalmi iskolánál. 1979-ben olyan öntudatos volt a környékbeli tanyai parasztság, hogy közös összefogással nem kis szervezés árán újra fölállították a megmentett emlékművet a sóshalmi olvasókör mellé a Kutasi útfélen. Ezt már csak a családi érintettség miatt is támogatta Édesapám, és részt vett az avatáson, mint azt a lenti emlékbe kapott fénykép is igazolja. Az átszállításkor készült fölvételen jól kivehető, hogy Héjja Ferencz a harctéren szerzett sebesülésben és betegségben elesettek közt szerepel.


 Az már a mai kor fintora, hogy a hányatott sorsú emlékmű 2014-ben megint útban volt a kerékpárút építésekor - de akkor már csak az olvasókör másik oldalára kellett áttelepíteni. Így most a 47-es főúton Vásárhely felől Székkutas felé tartva a jobb oldalon áll a Sóshalmi olvasókör városhoz közelebb eső oldalán az első világháborús hősi emlékmű. Lentebb még az emlékmű korábbi helyét mutatja a google-térkép:
Ahogy tovább kerestem világháborús írásokat, a városi könyvtár honlapján megtaláltam a Hódmezővásárhely törvényhatósági város világháborús hősi halottai 1914-1918. című emlékkönyvet  Bibó Dezső és  Fejérváry József szerkesztésében. E forrás fölsorolja 1800 elesett katona nevét és főbb személyi adatait, köztük a nagyapám testvérét is. Ez azért mondható szerencsének, mert "Az utóbbi tíz év folyamán elvégzett adatgyűjtés révén már mintegy háromezer (!) hadban elesett, vagy a háborúban szerzett betegségében elhalt vásárhelyi katona személyi és katonai adatai váltak ismertté" - írja Makó Imre  az Első világháborús emlékművek Hódmezővásárhelyen és határában című értekezése Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 1997-es évkönyvében. 

Az adatokból ennyit tudtam meg:  Héjja Ferenc Géza 5. h. gy. e. gy. 40 éves, 1916. április 17-én Cetinjében h. h. h,
azaz Héjja Ferenc Géza 5. honvéd gyalogezred, gyalogos, 40 éves, 1916. április 17-én Cetinyében hősi halált halt.

Tehát a nagybátyámat Ferencz Géza néven anyakönyvezték, mert a hadsereg természetesen a teljes névvel illette a katonát. A leveleken, levelezőlapokon is tényleg így szerepelt a néve.
A Mama hagyatékában ott lapult még egy 1916-os Vásárhelyi Reggeli Újság is, amiről már senki se tudta, miért is került oda. Félrevezetett a címlap egyik híre, mely Görgey haláláról értesít - először azt hittem, ezért maradt meg az újság. Az említett fölfedezéskor épp nem volt kéznél az újság, és még hetekbe telt, míg meg tudtam nézni a dátumot. Minap, a Hősök napja táján, talán épp annak indítására tüzetesen végignéztem az újságot. Az 1916. május 23-i dátum azt súgta, hogy érdemes átnézni a háborús áldozatok listáját - bár ezt nem először tettem, csak úgy látszik, nem elég figyelmesen. Most megtaláltam, amit kerestem:
„Hírek a katonaügyosztálytól. ...Héjja Géza Ferencz 5-2. népfölkelő hadtápzászlóalj 1. századbeli 1878 évi születésű 1916  április 17-én Montenegróban elhalt népfölkelő …hozzátartozói, rokonai, ismerősei vagy barátai jelentkezzenek sürgősen a katonaügyosztálynál.”

Tehát Ferenc bácsi 1916. április 17-én halt hősi halált Cetinjében, Montenegro akkori fővárosában. Január 13-án foglalta el az osztrák-magyar haderő Montenegrót,  s még az is lehet, hogy ezért fizetett az életével. Ha nem is közvetlen a harcban, hisz hadtáposként szolgált, hanem az ott kapott sebesülésben halt meg, ugyanis a város maga január 13-án esett el. Eszerint teljesen véletlen a dátumok egybeesése, hogy nagyapám idősebb bátyja és Görgey Artúr egy újságba került...  A család hivatalosan ekkor értesült a halálesetről - addig csak a postát várták hiába...  egy hónapba telt, míg a gyászhír megérkezett.
Ennek a kis kutatásnak az a tanulsága számomra, hogy egész kevés családi emlékből is bámulatos dolgokat föl lehet göngyölíteni 100 ÉV MÚLTÁN egy hozzátartozó háborús sorsáról... Sikerült fölvillantani egyik elődöm emlékét, lefejteni a feledés foszlányait. Milyen kegyetlen sors, hogy aki leszármazott nélkül esett el a háborúban, alig maradt utána valami nyom. Mégse reménytelen utána eredni a hiányos nyomoknak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...