A napimádó Jókai

A Magyar Kultúra Napján egy irodalmi ritkaság: Jókai Mór, a versköltő

Egy kézírásos lapot találtam ismeretlen Jókai verssel nagy-nagybátyám hagyatékában. Tanyai parasztember volt, az olvasókör egyik szervezője, egy ideig elnöke is. Nyitott és érdeklődő, újságolvasó ember, aki rokkantan került haza Isonzóról, úgyhogy volt ideje ilyesmivel bíbelődni.  Héjja (Pál) Sándor 1879-1968-ig élt.

A Napimádó vagyok című vers Jókai kevés költeménye közé tartozik - a neten se találtam róla csak egy utalást:

"...életének a sír felé hajló őszén is nyílnak kései, néha bátortalan, néha színpompás, meglepően üde virágai. Élete végső szakának műveit soroljuk itt el, amelyeket házassága óta alkotott: Ahol a pénz nem Isten című regénye, amely az Orth János legendáját dolgozza föl, A mi lengyelünk című elbeszélése, A férj kabátja című novellája (az utolsó, amely megjelent életében), A börtön virágai című regénye, amelyet 1904 tavaszán fejezett be Nizzában. (Hagyatékában utóbb egy Napimádó vagyok című költeményt és egy töredéknek maradt balladát: A cyclops megnősült címmel találtak, valamint két megkezdett művét: A világ teremtése és Grammatica viva. Ezek voltak utolsó munkái.)

Szini Gyula: Jókai - Egy élet regénye. Nyugat, 1928. 1928. 7. sz.

Napimádó vagyok

Napimádó vagyok, miként ősapám volt!

Úgy hoztuk a vallást távol őshazából.

Ki is nem imádná a látható bálványt?

Ragyogó sátorát, hétszínű szivárványt.

Ha feljön az égre hajnalhasadásra, messzelátója,

Engedi bámulni magát emberszemnek,

fénykorongján sötét foltok megjelennek

Kilábol, kilobban egy-egy égő fáklya:

Fellázadó tűznek oszloppá nőtt lángja.

Mi az a sötét folt? Tán kitörő anyag?

Amit a Napanya eltaszít magától,

Valami nagy harag visszatérni gátol.

Tudós csillagászok nagy messzelátója,

E fényes titoknak nem lesz megoldója.

Tán az én képzelmem, az ős hagyományok

Szárnyas táltos lován odatalál rájok.

Álmodó szemeim lehunyva meglátják,

Azt a titokteljes napfoltos nagy fáklyát.

Ős hit szerint holtan mind a napba térünk,

Nagyon nagy világ az, benne mind elférünk.

Fényes nap meséjén örök életünk lesz,

Ott együtt találjuk minden örömünket.

Én is úgy képzelem: az a sötét napfolt,

Mi terjengve rivál égő tűz alapból:

Az ott a hitrege, boldogság mezeje,

Üdvözült lelkeknek megdicsőült helye,

Itt gyűl mindaz össze, aki hűn szeretett,

Hű kedvest, barátot, Istent és nemzetet.

Akinek a szívét szívvel kicserélték,

Aki hazájáért áldozta életét,

Ki az elbukottat magához emelte,

A jót nemcsak mondta, hanem meg is tette.

Akinek szerelmén nem fogott a rozsda,

A féltés nem váltá szívét haragosra.

Ki a megbánónak szívből megbocsátott,

Fájdalmában ajkát el nem hagyta átok.

Ott van, ott a világ, ahol csak szeretnek,

Vallást, nyelvet egymás szemére nem vetnek.

Nincsenek egymásra törő szenvedélyek,

Közös minden öröm, testvér minden lélek.                   

Így látom én a napfoltot lehunyt szemmel,

Amit ki nem bírtam venni látcsövemmel.

Hát az a büszke láng, mely szélin kitör,

Haragját nem tudni, honnan veszi, kitől?

Ah, az a magasra kitörő lángkéve,

A gyűlölők lelkét hordozza méhébe.

Akik nem tudtak mást, csak szívet gyötörni,

Vallásért és nyelvért egymás ellen törni,

Kinek örömük volt embertárs kínzása,

Megcsalt hű szerető keserves sírása,

Kiknek gyönyörűség volt a más fájdalma,,

Meg nem bocsátottak se élve, se halva.

Kik tábort vezettek nemzet eltiprásra,

Népet bujtogattak testvér kiirtásra,

Szították a tüzet tűzhelyen, oltáron,

S üszkeit elszórtál honn s túl a határon.

Ezeknek a lelke lobog ott a lángban,

A nap kitaszítja, nem tűri magában.

S majd ha egyszer nagyon sokan összegyűlnek,

A gyűlölet lángja nem fogy, sohsem hűl meg,

Akkor eltaszítja azt a nap magától,

Legyen üstökössé, eltaszítva, távol,

A csillag szférákon túlas sötét égbe,

Ott a rém csillagnak tündöklő fejében,

Küzdhet a gyűlölet aztán ezredéven.

Hogy törnek egymásra! Ki-ki minden ellen,

Nincs köztük egy angyal, mindannyi rossz szellem

Vallás, kimondott szó, emberi bőr színe,

Egymásnak halálos, dühöt keltő bűne.

Zsarnokok, kik űzött rabszolgát keresnek,

Lánc, korbács kígyói körülök repdesnek.

Egymásba harapva, egymást tépve-marva,

Pihenetlen dúlva a rémes zavarba.

Nem nyugvó gyűlölet rémséges káosza,

Viszi az üstököst, s ismét visszahozza.

Örökkön örökké, ezredek ezréig,

De a gyűlöletnek sohsem érik végit.

Napimádó vagyok: Te vagy az én napom,

Életem melege, élő csillagzatom.

Te világítod be nekem az égboltot,

Hadd legyek én mindig a te hű napfoltod.