Ezeket a leheletfinom azsúrozott vászonzsebkendőket még a karitászba küldött használt ruhaneműk közül mentettem a ferencvárosi NOE-pincében. Annál is nagyobb kedvvel, mert ezek a darabocskák olyan üdék még! Érzik rajtuk, hogy nem a használat során vékonyodtak el - hanem ilyen lenge vászonra hímezték őket!
Meg is értem a gazdáit, szinte vétek lett volna használatba venni - mert a rendeltetési lehetőségük már megszűnt! Ki használ ma már keszkenőt...? Talán ki sem voltak mosva soha... Így aztán megőrződtek.
Kézbevaló kendő, keszkenő
vászonból, gyolcsból vagy más könnyű fehér kelméből készült, 20–40 cm oldalú, általában négyzet alakú kendő, amelyet vidékenként eltérő alakzatba hajtogatva nők viselnek a kezükben díszként, ünnepi alkalmakkor. Az ingvállas-mellényes viseletek elmaradhatatlan velejárója. A 15–16. sz.-ban az ilyen típus, európai reneszánsz úri viseletre is jellemző kézbevaló kendő, sarkán bojttal. Mo-on a 17. sz.-ban is viselték. Az akkori úri és a 19–20. sz.-i népi viseletekhez is annyira hozzá tartozik, hogy a halott kezébe is adnak egyet. Jellegzetes dísze a szélére varrt (többnyire horgolt) fehér csipke. A széléhez hímzés, rátét, sarkába a 19. sz. vége óta monogram is kerülhet. Templomba menet az imádságos- vagy zsoltároskönyvet bele szokták fogni (→ zsoltártakaró) a kézbevaló kendőbe. Tánc közben a férfi vállára fogják és időnként esetleg beletörlik arcuk verítékét. Legénynek, fiatal férjnek ajándékoznak hasonló (az Alföldön általában kerek) kendőt, amelyet a férfi zsebébe vagy derekára kitűz (→ jegykendő). M. Néprajzi Lexikon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése